Ogrepest

Budapest rejtély. Megfejthetetlen talány. Szociológiai kérdőjel, politikai csodabogár, és így tovább, mert egészen egyszerűen felfoghatatlan, hogy egy, a magyar főváros szintjére süllyedt nagyváros lakói mi a búbánatért ültetik ugyanazt a főpolgármestert a saját nyakukba kínkeserves választási ciklusokon keresztül, töretlen lelkesedéssel.

És most ne ragadjunk le azon a vitaszinten, hogy székesfővárosunk koszos, kontra gyönyörű vadonat irodaépületek sorakoznak mindenfelé, hanem életszagú példán keresztül próbáljuk megérteni, mi is a baj Budapesttel.
Az életszagú példát maga az élet szolgáltatta a minap: egy megcsúszott hivatalos találkozó okán bő két órára a belvárosban rekedtem. Százhúsz perc épp annyi idő, hogy semmi értelmeset ne lehessen csinálni; hazamenni kevés, mivel előfordulhat, hogy akár kétszer húsz percet is várni kell a buszra, moziba ülni pedig megint csak nem elegendő, hiszen a legtöbb film hosszabb, mint két óra. Marad az októberi nyárban kellemesnek ígérkező séta.
Megy a fővárosi polgár, bandukol, nézelődik mindenfelé, s mivel nem kell sietnie, itt is, ott is csuda dolgokat fedez föl: hol egy fából, cirádásan faragott balkon, hol meg egy barokkosan dús formájú homlokzati domborszobor vonja magára a figyelmét, miközben hangulatos kávézók teraszán ücsörgő, hangulatos embereket kerülget. Fél óra múltán azonban jó lenne megpihenni. Csak ülni a parkban, hallgatni a kőrengetegből ide menekült madarak nyárbúcsúztató énekét, figyelni, ahogy az ősz percről-percre átveszi a hatalmat, s a szemünk előtt festi rozsdavörösre a világot, és megpróbálni kitalálni, hogy melyik levél lesz a következő áldozat. Csakhogy nincsen park. És egy óra múlva sincsen park, sőt másfél óra múlva sincs, mehetünk jobbra, balra, előre, vagy vissza, teljesen mindegy, sehol sincs park, csupán néhány pad, de azokon általában hajléktalanok alszanak, vagy hagyták ott bizonytalan eredetű nyomaikat.

Persze apróságnak, úri hisztinek, dzsentroid nyafogásnak tűnhet mindez, ám ha belegondolunk, hogy belvárosi lakosként nap, mint nap végre kell hajtanunk a zöldkeresést, esetleg kisgyerekkel, aki néhanapján oxigénre is vágyna, könnyen beláthatjuk, hogy Budapest úgy, ahogy van, élhetetlen képződmény, amely csak a kertvárosokban, no és a hivalkodó budai oldalon lakóknak nyújt úgy, ahogy emberi körülményeket. A többség meg szív. És rejtélyes módon ciklusról-ciklusra szívatja magát Demszky Gáborral.

Talán meglepő, de a titkot néhány hete a Szabad Demokraták Szövetségével egyazon alomból felcserepedő – nekem máris hiányzik Medgyessy Péter – Hit Gyülekezete hivatalos lapja, a Hetek című újság fejtette meg. Íme a hetilap július 2-i számában megjelent tényfeltáró írás, bizonyos R. T. tollából:
“Ki gondolta volna, hogy a világhírű mocsári szörny – akinek történetéről immár a második rész kerül a napokban a mozikba – Shrek, az ogre, magyar származású? Pedig így van: történészek biztos tényként állítják, hogy a nálunk ismeretlen, ám az angolszász meseirodalomban jól ismert mesefigura, az ogre voltaképpen a magyarokat jelenti. A középkorban ugyanis, mint ismeretes, a kalandozó magyarokat Európa-szerte rettegték. A tőlük való félelem és az irántuk való gyűlölet miatt Nyugat-Európában emberhúsevő, vérivó szörnyekként beszéltek róluk, és nevükkel a rosszalkodó gyermekeket ijesztgették. A francia, majd innét az angolba is átment “ogre” elnevezés, amely mint az emberevő szörny mesealakja vonult be a középkori mitológiába, a magyaroknak a középkorban elterjedt “Ugri” (ugor) nevéből ered, miként a Hungary, Ungarn stb. nevek is (amelyeket – némi túlzással – így már Ogreországnak is fordíthatnánk). Megfontolandó, hogy nem lendíthetnénk-e fel idegenforgalmunkat a világhírűvé lett, “távolba szakadt hazánkfia”, Shrek nevével, mondjuk ilyen szlogenekkel: Az ogrék tárt karokkal várják Önt! Töltsön néhány hetet Ogreföldön!”

Az összefüggések megértéséhez persze ismernünk kell a mesefilmbeli ogrék viselkedéskultúráját. Szó mi szó, a bűbájos Shrek és ogre felesége leginkább a malacokéhoz hasonló stílusú életvitelt folytat, szeretnek például a mocsárban sárfürdőzni és egyéb “disznóságokat” művelni. Gyanítható tehát, hogy a disznóólra emlékeztető belvárosi utcákon tulajdonképpen otthonosan éreznék magukat, mint ahogyan a liberális főpolgármesterre voksoló pestiek is nyilván kellemesen érzik magukat lakóhelyükön, ha lassan másfél évtizede nem akarnak változást.

Hiába, Budapestnek Demszky kell. Demszkynek meg az ogrék.