Washington blog 3.

Az ember még csak el tudná képzelni Kennedyt, amint a Hamstead Heath-i padon olvas. Talán még Cartert is. Clintont is (bár a bukolikus színfalakat figyelembe véve őt az ember más, dionüsszoszibb tevékenységben is el tudja képzelni itt). De Busht? Bush itt éppen bozótot irtana.

Október 29.

A reggeli (magyar idő szerint délutáni) anyagleadás miatt lecsúszom John Zogby, a közvéleménykutató délelőtti előadásáról. Az esemény végére lihegek be a Press Centerbe, szerencsére a trascriptben mindaz benne van, amit most az a sztár közvéleménykutató mondott, akire mindkét párt stratégái a leginkább figyelnek.

A tájékoztató után az utóbbi napok rohanásához képest nyugodt, hosszú és lassú ebéd egy közeli gyorsétkezdében. Előtte a Harper’s magazint veszem meg, de nem amiatt a cikk miatt, amit végül is nem tudok letenni és majd egy órán át olvasok az étteremben.

Ide másolok a cikkből egy részletet (végre egy cikk , amely túllép a felszínen, Irakon, Kerryn és a választáson és valami lényegeset mond el, mi a tét):

„És ahogy ott ültem, hallgatva a méhek nyári döngicsélését, hirtelen elképzeltem magam előtt George W. Busht a padon. Nem tudom megmondani, hogy miért ötlött fel ez bennem, vagy hogy tulajdonképpen mi idézte fel ezt a képet. Lehetséges, hogy csak a puszta lehetetlensége tetszett meg nekem, a csizmát az asztalra illogikája [...] Mindenesetre látomásom, ahogy Dunya ott ül a padon, és könyvvel az ölében olvas – mosolyog, ahogy egyetértésben bólint, megnyálazza ujját, hogy lapozzon – valami olyannyira abszurd volt, hogy felismertem, véletlenül azon önnellentmondások egyikére bukkantam, amelyek paradoxonuk okán valami lényegit világítanak meg.