Balliberális médiatúlsúly az Egyesült Államokban

A New Yorker példátlan Kerry iránti elfogultsága, a New York Times nyíltan vállalt támogatása, a The New Republic címlapsztorija: „John Kerry elnök”, Michael Moor kemény, Bush-ellenes filmje a Fahrenheit 9/11 láthatóan nem segítettek Kerrynek. A jobboldal régi meggyőződése: a nagy újságok és tévéállomások a balliberális klikk kezében vannak.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung című konzervatív napilapban Heinrich Wefing A nem egyesült államok című írásában elemzi az amerikai média állapotát.

Júliusban, röviddel a Fehér Házért vívott nagy csata előtt a Newsweek hírmagazin helyettes főszerkesztője, Evan Thomas, eléggé nyíltan közölte, hogy a sajtó azt akarja, hogy Kerry győzzön. A szokatlanul nyílt szavak Washingtonban némi izgalmat okoztak, ezért Evan Thomasnak gyorsan visszavonulót kellett fújnia. De sokan gondoltak erre a véleményre, amikor a közelmúltban kiderült, hogy a CBS csatorna eredetileg azt tervezte, hogy a nagy mennyiségű robbanóanyag iraki eltűntének hírét október 31-ig, két nappal a választásokig visszatartják, ezzel rontva Bush esélyeit. (Egyedül a New York Times határozottsága, amelyik a CBS-szel közösen vizsgálódott az ügyben és korábbi publikálást követelt, hiúsította meg a tervezett csínyt.)

Az amerikai jobboldal régi véleménye, hogy a nagy újságok és televíziós állomások reménytelenül elfogultak a baloldal irányába. Az a hit, miszerint a keleti parti szerkesztőségek egy liberális klikk kezében találhatóak, a konzervatívok egyik megingathatatlan meggyőződése éppen úgy, mint a kiállás a halálbüntetés mellett, vagy az abortusz elvetése.

Számtalan szerző képviselte nagy hangon és sok kiadást megérve az elmúlt években a zsurnalizmus egyoldalúságának tézisét, és ezzel felkorbácsolták a republikánus választókat; az a fogalom, hogy liberális média, bizonyos körökben szitokszóvá vált. Ironikus módon ez a baloldali főcsapás-irány elleni gyűlölet ugyanabból a hitből fakad, mint az a komolyság, amivel egyes sajtótermékek választási ajánlásaikat megteszik abból a meggyőződésből, hogy számít a szavuk. Az elmúlt hét óta azonban megrendült ez a biztosnak vélt hit. A New Yorker példátlan Kerry iránti elfogultsága, a New York Times nyíltan vállalt támogatása, a The New Republic címlapsztorija: „John Kerry elnök”, Michael Moor kemény Bush-ellenes filmje a Fahrenheit 9/11 láthatóan nem segítettek Kerrynek. George Bushnak nem ártott az sem, hogy egyes texasi lapok, még a lakóhelyének helyi újságja, a Crawford Iconoclast is megtagadta a támogatást.

Amit most átélünk az nem az amerikai médiahatalom hirtelen összeomlása, hanem lassú eróziója. Az újságok és televíziós állomások nem egy csapásra veszítették el befolyásukat. Ami novemberben nyilvánvaló vált, az a tudatipar tudomásulvételi problémája: ők, miként a demokraták elveszítették a kapcsolatot a megosztott ország egyik felével. Amit a New York Times, vagy a Vanity Fair ír, amit a CNN-nél sugároznak azt továbbra is figyelemmel és hittel követik – de elsődlegesen Amerika „kék” felében, azokban a körökben, akik négy évvel ezelőtt Gore-ra és most Kerryre szavaztak. A „vörös” Amerika ezzel szemben Bush- ország, ahol a keleti parti újságok és hálózatok alig találnak visszhangra. Az ország mély megosztottsága tükröződik a média használatában is: itt Michael Moore-t, ott Mel Gibson Passióját nézik. Még furcsább e tudomásulvételi probléma második eleme: a sajtóbirodalmak és a televíziós állomások számára Amerika jelentős része olvasóként, hallgatóként és nézőként elveszett. Így az újságírók szemük elől tévesztették a nemzet másik felét, a vidéki, elővárosi, és értékkonzervatív Amerikát. Már a választás estéjén a CNN kommentátora, Bill Schneider egy szubkultúráról, a társadalom egy olyan új, teljesen ismeretlen szegmenséről beszélt, amelyik a nagyvárosoktól távol fejlődött ki, s egészen komfortosan él anélkül, hogy a keleti parti értelmiség tudomást venne róla.

Lehet, hogy néhány igényesebb magazin egyszer-egyszer újságírókat küld a távoli Nebraskába vagy Észak-Dakotába, vagy éppen Los Angeles és Miami gazdag elővárosaiba, de azok a történetek, amelyeket ezek az újságírók utazásaikról a szerkesztőségekbe eljuttatnak, többnyire magukon viselik a néprajzi leírások mellékízét, mert szinte idegen népek mókás szokásairól tudósítanak. Amiről a templomokban és a közösségi házakban, amiről a játszótereken vagy a boltokban az amerikai vidéken beszélnek, azt aligha lehet kihámozni az ilyen expedíciós naplókból. Most, hogy e „másik” Amerika politikai jelentősége nyilvánvalóvá vált, talán az újságírói kíváncsiság is felélénkül iránta.