Lerombolt whiskys-legenda

Ez a whiskys könyv más, mint a többi. Nem a legendákra éhes olvasók igényét akarja kielégíteni, nem a kialakult (vagy kialakított?) mítoszt táplálja tovább, és nem azoknak szól, akik a munkakerülő antihősöket istenítik. A szerző a munka becsületét próbálja helyreállítani, hogy a gyerekek ne bankrablóknak készüljenek, csak azért, mert akkor híresek lehetnek.

Virágot vitt a banki alkalmazottaknak, udvariasan bánt a túszokkal, és lebukása után visszament kutyájáért – ilyen és ehhez hasonló állítások láttak napvilágot a whiskys rablóról, akit öt éve fogtak el másodszor szökése után. Fülöp Valter, a Budapesti Rendőr-főkapitányság (BRFK) vizsgálati főosztályvezető-helyettese, aki részt vett a bankrabló elfogásában, mindezt cáfolja, illetve más megvilágításba helyezi könyvében, amely immár a negyedik, ami a bűnözőről készült. A nyomozó legfőbb célja, hogy lerombolja azt a mítoszt, amely a bűnöző körül kialakult elsősorban a média jóvoltából. „Csak az kell, hogy egyszer végre helyére kerüljenek a dolgok. A munka ne legyen bűn, a bűn pedig ne legyen erény, máskülönben dolgozó embereknek kell szemlesütve járni, miközben – egy torz szemlélet révén – bűnözők válhatnak mítosszá” – írja a szerző könyvében.

Fülöp Valter a nyomozás történéseit írja le a whiskys szökésétől kezdve, amelyet olykor megszakítanak a szerző benyomásai, morális állásfoglalásai. Könyvében az érem másik oldalát mutatja be, amely eddig elkerülte a média figyelmét, vagy legalábbis a perifériára szorult. Olyan információkat cáfol meg és helyez más megvilágításba, amelyek hamisan éltek a köztudatban, és ami miatt joggal alakult ki az udvarias, jólelkű bankrabló képe az emberekben. Ugyanakkor őszintén beszél a rendőri nyomozás hiányosságairól és a nem megfelelő rendőri kommunikációról. Azt is elismeri, hogy Ambrus Attila stílusos, nem mindennapi bűnöző.

A könyvből kiderül, hogy a whiskys valóban vitt virágot néhány alkalmazottaknak, de nem azért, mintha olyan nagy tisztelője volna a női nemnek. Egy filmből vette az ötletet: a csokor mögé rejtette a fegyvert, vagy ahogy ő szólította: a gitárt. (Úgy tűnik, Ambrus nagy mozirajongó: gondoljunk a Desperado című filmre.) Az sem állja meg a helyét, hogy udvarias jófiúként viselkedett a bankrablás során, nem egyszer a hajuknál fogva rángatta az „engedetlen” női dolgozókat. Elterjedt az a hír is a bankrablóról, hogy nagy állatbarát, mivel lebukása után még visszament rejtekhelyére a kutyájáért. Sokan azt állították, hogy csak azért kapták el, mert visszament az ebért. Az igazság az, hogy Ambrus csak az útlevele miatt kockáztatott, csak közben magához vette a berni pásztort is. Sokan úgy tudták: a whiskys soha nem használta a fegyverét, a nyomozó állítja, igenis visszalőtt az őt üldöző rendőrökre.

Ambrus egyik nagy veszte volt, hogy a megszerzett pénz hamar kifolyt a kezéből. Sokszor a „kényszer” vitte rá a következő nagy „bulira”. Pénzét nem a szegények között osztogatta el, mint ahogy Robin Hood tette, akihez előszeretettel hasonlították, hanem saját vágyait elégítette ki, kaszinókra, ribancokra, kocsikra és nyaralásra költötte az eltulajdonított pénzt. Miközben sok, a média által befolyásolt ember hősként tisztelte a bűnözőt, és ünnepelték a szökését, addig ő egy alkalommal annyira kapzsi és mohó volt, hogy egy betérő ügyfelet, egy nénikét kényszerített arra, adja át a pénztárcáját – tudhatjuk meg a szerzőtől.

A könyvben jól elkülönülten olvashatók Fülöp Valter gondolatatai erkölcsről, morálról, hitről. Sőt magánéletéből is láttatni enged egy keveset, így mindenkinek lehetősége van, hogy szembeállítsa a két életformát, a fegyveres bűnözőét és a hivatásáért élő „kisemberét”.