1943 január 12-én a Vörös Hadsereg a Don folyó urivi hídfőjénél megkezdte az áttörést. A frontvonalat tartó 2. magyar hadsereg jórészt megsemmisült, az emberveszteség száma egyes források szerint a 150 ezer főt is eléri. A háborús körülmények, majd az 1989-ig tartó diktatúra miatt a magyar társadalom nem tudta sem földolgozni, sem tudatosítani történelmünk legvéresebb csatavesztését.
Országszerte megemlékezések zajlanak a doni áttörés mai, 62. évfordulójáról. Budapesten délelőtt a Budavári Nagyboldogasszony Templomban tartottak katonai ökumenikus istentiszteletet, s a Hadtörténeti Intézet és Múzeum udvarán emlékünnepséget és koszorúzást rendeznek. Megemlékezésekre kerül sor Sopronban, Győrben, Kiskunfélegyházán, Százhalombattán, Pákozdon, Tatán, Hódmezővásárhelyen és Szentesen is.
A 200 ezer fős 2. magyar hadsereg pusztulása a magyar történelem legnagyobb vérveszteséggel járó ütközete: az áldozatok száma ismeretlen, egyes adatok 93 500 főről szólnak, más adatok szerint viszont 120 ezer, illetve 147 971 fő volt a veszteség.
Történelmünk folyamán magyar katonaság még soha nem harcolt határainktól ekkora távolságra. A német előrenyomulás 1941-42-es megtorpanása után egyre világosabbnak tűnt, hogy a háború menete megfordult.
A német hadvezetés baklövése volt, hogy a könnyített felszereléssel rendelkező, alacsony harcértékű magyar katonai egységeket olyan frontszakaszra helyezték, ahol egy nehézfegyverekkel és légi támogatással rendelkező hadsereg is komoly erőpróbára számíthatott. A magyarok nagy része mindvégig nem kapott téli felszerelést, a németek által ígért szállítóeszközök soha nem érkeztek meg. Ráadásul a tél beálltával a szovjet hadsereg bárhol átkelhetett a befagyott folyón.
Az erőviszonyokat felismerve Italo Gariboldi, a szintén a Donnál állomásozó olasz II. alpini hadtest parancsnoka 1942. december 19-én kieszközölte csapatainak visszavonását, ezzel hátrébb húzódtak a német egységek is. A fronton már ekkor több száz kilométeres rés keletkezett, melyen elkezdtek beözönleni a szovjet csapatok. A 2. hadsereg felett rendelkező Jány Gusztáv szintén kérte, hogy a magyarok is visszavonulhassanak, de erre a német hadvezetés nem adott engedélyt.
A hibás német felderítési adatok miatt az urivi áttörést kisebb hadmozdulatnak hitték a magyar védők. Pedig a fronton több hídfő áttörésére készült a Vörös hadsereg 38., a 60., a 40. hadserege és a 18. lövészhadtest.
A szovjet haderő első támadását visszaverték a magyarok, ám a frontvonal több pontján, így Scsucsjénél a szovjetek T-34-es tankokat vetettek be, amelyekkel szemben a nehézfegyverekkel szinte alig rendelkező magyarok védtelenek voltak. Január 15-re a 7. és a 12. könnyű hadosztály szinte teljesen megsemmisült, vagy fogságba esett és a többi hadosztály is jelentős veszteségeket könyvelt el. A 40. szovjet hadsereg elszakította a VII. és a III. hadtestet, melyek azt ezt követő napokban sem kaptak engedélyt visszavonulásra. A maradék haderő visszavonására január 16-17-én adtak ki parancsot, addigra a frontvonalak összeomlottak. A mintegy 50 kilométer mélységben előretört, erős légi támogatással rendelkező szovjet csapatok valóságos vérengzést hajtottak végre a fejveszetten menekülő csoportok között: Sára Sándor dokumentumfilmjéből is kiderül, hogy a visszavonuló menetoszlopokat rendszeresen végig géppuskázták a vadászgépek.
A katasztrófáról 1979-ben Nemeskürty István történész könyve szólt először: a Requiem egy hadseregért épp úgy tabutémához nyúlt, mint Sára Sándor 25 részes dokumentumfilmje, melynek csak egy részét vetítette le a Magyar Televízió. A szovjetek által megszállt Magyarországon nem nézték jó szemmel a sorozat vetítését; Sára visszaemlékezései szerint már a harmadik rész műsorra kerülése komoly vitákat váltott ki. A sorozatot mintegy 10 évvel később mutatták be. A diktatúra a leállított dokumentumfilmből készült, Pergőtűzben című, 1983-ban kiadott könyvet azonnal bezúzatta.
info rádió, historia.hu, palya.hu
origo.hu
Újabb csapás érte a rács mögött ülő Kiss László óbudai polgármestert
