Gyurcsány Ferenc országértékelő beszéde

Köztársasági Elnök Úr! Házelnök Asszony!
Tisztelt Országgyűlés! Politikustársaim, itt, a Házban, honfitársaim határon innen és túl!

Az elmúlt két évben hagyománnyá vált, hogy a politikai évad kezdetén a miniszterelnök az Ország Házában, a kormánypártok és ellenzék előtt, válaszra és kritikára is lehetőséget adva beszédet mond az ország helyzetéről, a Köztársaságról.
Ezt a fiatal – talán túlságosan is fiatal – hagyományt szeretném folytatni.
Alig hiszem, hogy akadna köztünk bárki, aki ne tudná hosszan sorolni, ami megkülönbözteti egymástól a szociáldemokratát, a konzervatívot és a szabadelvűt. Többeket hozna azonban zavarba, ha azt kellene sorolni, mi közös bennünk.
Engem a hely és az idő is arra int, hogy elsőként azt vegyem számba, miben hiszünk – mi közösen.

Mert ugye, hölgyeim és uraim az itt ülők egyike sem vonja kétségbe, hogy valamennyien hazafiak, demokraták és európaiak vagyunk? Igen, mi valamennyien.
Hazafiak vagyunk. Elkötelezettjei a nemzeti összetartozás megerősítésének, a nemzeti érdek bátor képviseletének, a magyar kultúra gyarapításának, és annak, hogy Magyarországon végre megint többen szülessenek, mint ahányan eltávoznak közülünk.
Demokraták vagyunk. Hiszünk a jog, az Alkotmány erejében, a hatalom megosztásában és ellenőrzésében, a szabadon szerveződő és független civil társadalomban.
Európaiak vagyunk. Az antikvitás, a zsidó-keresztény kultúra, a felvilágosodás örökösei. Alapértékeink: a szolidaritás és a verseny.

Teret akarunk biztosítani a tehetségesnek, a szorgalmasnak, de nem hagyjuk magára a gyengét, az elesettet, a szegénységbe születőt.
Sok-sok gyötrő vita ellenére hiszem, hogy mindannyian osztjuk a hazafiasság, a demokrácia, az európaiság értékeit. Ezek vallását és vállalását politikai riválisainktól nem vitatjuk el. Ezek az értékek nem elválasztanak, hanem összekötnek bennünket.

Tisztelt Országgyűlés!

Az elmúlt napokban újraolvastam elődeim programadó beszédeit, azokat, amelyek itt hangzottak el a Házban, és azokat is, amelyek e falon kívül. Újraolvastam az ellenzék replikáit is.
A szövegekből nem áll össze a valóságos, az igazi, a hétköznapjaiban élő Magyarország képe. Az elemzések itt is, ott is féloldalasak, helyenként sematikusak. A nagyotmondás akarása sokszor erősebbnek bizonyult az igazmondás képességénél.
A fiatal hagyomány ezen részét nem kívánom folytatni. Nem kívánom, mert nem gondolom, hogy honfitársaink jobban hisznek nekünk, mint saját szemüknek, vagy hétköznapi tapasztalataiknak.
Magyarországnak felelős politikusokra, nem pedig a féligazságok és a hamis adatok romló árujával házaló erőszakos politikai kereskedőkre van szüksége.
Sokat töprengtem, és hosszasan mérlegeltem, hogy kimondjam-e, de kimondom, hogy Magyarország és a magyar politika az elmúlt több mint fél évtizedben rossz útra tévedt. A rendszerváltás nagyszerű, felemelő eszményei elhalványultak, bepiszkolódtak.
A nemzeti és politikai közösség megosztottá vált. A politikai küzdelem az emberek többségének szemében kétes értékű, felelőtlen hatalmi játszmává silányult, az okos közéleti vitát felváltotta a kommunikációs gügyögés.

A politikát lassan leváltja a politikai kommunikáció.
A politikai rivális tisztelete helyébe a sértő személyeskedés lépett, a kritikát felváltotta a rágalom, az elemzést a propaganda. A riválisból ellenség lett, a szövetségesből csatlós.
A politika felemészti a társadalom függetlenségét, a hatalmi célok az emberek szemében önmagukért valónak tűnnek.
A versengő politikai pártok és támogatóik szemében az erény szemfényvesztéssé, a kompromisszum gyengeséggé, a hiba bűnné torzult.
A rendszerváltás nagyszerűsége milliók szemében elenyészni látszik. A közös nemzeti teljesítmény felett érzett büszkeség a hatalmi önérdek, és a leegyszerűsítő hazugságok csapdájába esett.

Tisztelt Politikustársaim,
Értelmiségi Barátaim és Kritikusaim!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Múltunk, és benne az elmúlt tizenöt év történései dermesztő erővel tartanak fogságban bennünket. Kár a körülményekre hivatkozni, hiszen azok mi magunk vagyunk. Itt az ideje hátrahagyni egyre elviselhetetlenebb közéleti, politikai terheinket. Merjünk nemet mondani felhalmozott féligazságainkra és velünk élő hazugságainkra!
Sajnos nagyon hosszú a lista, bántóan hosszú. A beszéd keretei csak azt teszik lehetővé, hogy ennek egy szűk, bár mégis sok terhet jelentő részét mondjam el.
Nem igaz például, hogy az akarat felülírja a valóságot.
Nem igaz, hogy az állam mindenható, hogy a kormány előrébb való, mint az ember és annak minden erőfeszítése. Nem igaz, hogy a gondoskodó állam helyettesíti a teljesítményt, hogy a gazdaságban a versenynél fontosabb a kormányzati támogatás, hogy a piacot legyőzi az állami elosztás.

Nem igaz, hogy a piac államosítható, és nem igaz, hogy a társadalom piacosítható. Nem igaz, hogy a magára hagyott piac tökéletes, vagy hogy a piac igazságérzetünket kielégítően osztja el a javakat.
Nem igaz, hogy a verseny és a szolidaritás kizárja egymást. És nem igaz, hogy a magántulajdon rossz és a köztulajdon mindig jó, vagy ugyanez fordítva.
Nem igaz, hogy a múlt lezárásának őszinte szándéka a politikai leszámolás igényével kell, hogy párosuljon.
Nem igaz, hogy Trianon után a magyar nemzet régóta kívánt és mindenki számára elfogadható lelki megnyugvásához csak a közjogi egységesítésen keresztül vezet az út, és hogy a nemzeti érdek érvényesítésének eszköze a sértődött bezárkózás.
Nem igaz, hogy bármely részakarat többségéből felépíthető a sokféleséget magába foglaló nemzeti egység.
Nem igaz, hogy emberi létezésünk teljes lehet a jóra törekvő hit nélkül, és az sem, hogy a hithez, a vallásokhoz és az egyházakhoz fűződő viszony nem lehet része a demokratikus és nyilvános vitának.
És végül nem igaz, hogy nap, nap után túlléphetünk korábbi önmagunkon. Nem igaz, hogy négyévenként lehet eszményeket váltani és nem igaz, hogy a kollektív felejtés erősebb a kollektív emlékezetnél.

Tisztelt Honfitársaim!

Rajtunk múlik, hogy merre megyünk tovább. Rajtunk múlik, hogy tudunk-e változtatni, merünk-e megújulni. Elsősorban rajtunk, politikusokon. Mert nekünk van megújulni valónk.
De ezt az országot nem csak a pártok választott politikusai, parlamenti és önkormányzati képviselői vezetik. Az ország vezetése ezrek, de sorsa milliók kezében van.
Magyarország jövője a boldogulni akaró, dolgozni szerető milliók kezében van.
Azt kérem tőlük: váltsunk irányt és váltsunk sebességet!
Csináljunk egy jobb Magyarországot!
Őszinte szóval, jóhiszeműséggel, felelősséggel és ebben, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ne kössünk kompromisszumot!
Pár hónappal ezelőtt azzal a nagyra törő szándékkal fogadtam el a Magyar Szocialista Párt jelölését a miniszterelnöki feladatra, hogy megújítjuk a magyar politikát, hogy megújítjuk Magyarországot. Tudtam, korábban többször is mondtam és írtam, hogy ehhez először meg kell újítani a magyar baloldalt.
Az elmúlt félév a baloldal újjászületését hozta. Nem mindig könnyen, nem minden konfliktus nélkül. De ez korántsem csupán a mi ügyünk, nem csak a magyar baloldal belügye.
Mert ami történt, az reményt ad arra, hogy a hosszabb ideje mozdulatlan magyar politika végre felfrissül.
A rendszerváltozás tiszteletreméltó politikusai tizenöt éve hurcolnak magukkal akkor megnyitott, de máig lezáratlan vitákat. Túl sok régi seb maradt máig beforratlan.
Az új baloldali generáció nagy esélye, hogy egyszer és mindenkorra lezárja ezeket a vitákat.
Hogy büszkén ünnepelje ’56 forradalmát, vállalja annak baloldali örökségét. Hogy rendezze a közéletet egy évtizede mételyező ügynökkérdést. Hogy kimondja azt, ami Európában természetes: állam és egyház elkülönül egymástól. És hogy félreérthetetlenné tegye: nem engedi összekeverni a hazafiságot a nacionalizmussal, hogy a bezárkózó dacpolitika helyett a határok nélküli európai közösségben hisz.
Látom, ma már tisztán látom a magyar baloldal, és látom Magyarország felemelkedését.

Tisztelt Országgyűlés!

A szocialisták és szabaddemokraták koalíciója csaknem három éve, kormányom négy hónapja irányítja az országot. 2002-ben jóléti, demokratikus és modernizációs fordulatot ígértünk. Szociális és politikai békét. Nyugalmat és biztonságot. Közbiztonságot, létbiztonságot és jogbiztonságot.
Teljesítményünk végső mérlegét majd a választók vonják meg. Ez az ő elvitathatatlan privilégiumuk. Nekem nem több a dolgom, mint segíteni a mérlegkészítés nehéz, helyenként ellentmondásos feladatát.
Nézzük meg, mit sikerült megtenni, és mit nem!
Azt mondtuk, hogy növeljük a jövedelmeket, a nyugdíjakat, igazságosabbá tesszük a család- és lakástámogatást, új munkahelyeket teremtünk.
Az eredmények bíztatóak és tanulságosak. Ma az átlagos jövedelmekért 24%-kal, az átlagos nyugdíjakért 20%-kal többet vásárolhatunk, mint 2002 elején. A nettó keresetek ebben az időszakban 70-ről 102 ezer forintra emelkedtek, a nyugdíjak 43 ezer forintról átlagosan 63 ezer forintra. Ezt kár vitatni. Aki nem hiszi, járjon utána.
A családtámogatás igazságosabb lett. A mindenkit elérő családi pótlék összege közel 40%-kal, vásárlóereje 17%-kal magasabb, mint három éve. Egy kétgyermekes család ma 13 400 forint családi pótlékot visz haza a tizenharmadik havi családi pótlékkal együtt. Ugyanez a szám három évvel ezelőtt 4 ezer forinttal kevesebb, 9400 forint volt. A lakástámogatást ma sokkal inkább a rászorulók kapják, és nem azok a magas jövedelmű családok, akik közös forintjainkat inkább ingatlan-befektetésre használták.
A Fészekrakó program a magyar lakáspolitikában áttörést jelent. A gazdagoktól elvettünk, a rászorulóknak adtunk. Jól tettük? Igen, jól.
Felemeltük a szociálpolitikai támogatást, ma két gyerek mellett 1,7 millió forint helyett 2,4 millió forint jár. Megelőlegezzük ezt a kedvezményt a még meg nem született, de megígért gyermekekre, adunk a használt lakás megvásárlására is, és ha meg valakinek nem futja saját lakásra, akkor támogatjuk a lakásbérlést. Büszke vagyok, hogy megtettük.
Persze, a saját tulajdonú lakáshoz ma is pénz kell. Nem is kevés, jól tudom. De ma kevesebb, mint 2002 előtt. Aki ennek az ellenkezőjét állítja, az, kérem, álljon ide, és mutassa be számításait!
Ma a korábbi éveknél többet költünk a közalkalmazottak és köztisztviselők bérére, a nyugdíjakra, a családtámogatásra és az otthonteremtésre, mint bármikor korábban. Sőt. Közös költéseink igazságosabbak is. A rászoruló többet, a tehetős kevesebbet kap.
Bevezettük a tizenharmadik havi nyugdíjat és annak esedékes részét a nyugdíjasok kérésének megfelelően két részletben fizetjük ki, az első felét idén már márciusban. Tudjuk, sok még az adósságunk az idősekkel szemben. És én azon leszek, hogy folyamatosan és fokozatosan törlesszük a mindenkori kormányok tartozását. Tiszteljük a kort, és tiszteljük az elvégzett munkát. Ami jár, az jár!
Soha, hölgyeim és uraim, soha Magyarországon annyi autópálya nem épült, mint ma. Épül az M7-es, az M5-ös, az M3-as, az M6-os, és nem feledkezünk meg a 4-es útról. Mindez sok pénz, nagyon sok pénz.
Mindezzel egy időben csökkentettük az átlagos adókat. Tudom, hogy ebben is vita van közöttünk. Beszéljünk hát világosan! Ma minden 100 forint nemzeti jövedelemből 39 forint az adóbevétel. Három-négy évvel ezelőtt ez a szám 1 forinttal több volt. Kérem, ellenőrizzék. Aki mást mond, attól tartok, nem mond igazat.
Az átlagos jövedelemmel rendelkező munkavállalók 2002 elején minden 100 forintból 26 forint személyi jövedelemadót fizettek. Ma ennél 4 forinttal kevesebbet, 22-t. Újra kérem, ellenőrizzék! Attól tartok, hogy aki mást mond, az nem mond igazat.
Persze, a dolog nem ennyire könnyű. Ahogy sorolom a számokat, számításba veszem az elmúlt évek teljesítményét, akár büszke és elégedett is lehetnék. Mégsem vagyok az.
Mert ami nagy lépés a politikának, az csak apró gyógyír az embereknek. Ráadásul felejthető gyógyír.
Hallom és értem hangjukat, amikor azt mondják, mégsem élünk elég jól. Tudom, hogy még több kellene. És ez a mai politika egyik legnagyobb ellentmondása. Rengeteget tettünk, mégsem jutottunk elég messzire. Ez a legékesebb bizonyítéka annak, hogy az eddig folytatott politika változatlanul nem folytatható.
Kérdezhetnék – miként hallom, kérdezik is –, hogy ugyanakkor miből futotta minderre? Nos, ideje van az őszinte beszédnek. Részben növekvő teljesítményünkből, gyarapodó nemzeti jövedelmünkből, részben pedig hitelből. Igen, hitelből. Van, aki fennhangon keresi, hogy hol van az a hitel, amit az elmúlt években vettünk fel. Kár keresni, megmondom: milliónyi magyar polgár megnövekedett havi jövedelmében, az autópályák aszfaltjában.
Ambiciózus szociális és modernizációs politikát folytattunk. Növekvő jövedelmek, emelkedő nyugdíjak, család- és otthonteremtési támogatások, fejlesztések, döntően útépítés jellemezte az elmúlt éveket. Mindezt csökkenő adók mellett.
Beszéljünk világosan! Három lehetőség van: vagy csökkentjük a nyugdíjakat és a jövedelmeket, vagy növeljük az adókat, vagy elfogadjuk, hogy kiadásaink egy részét hitelből finanszírozzuk. Nincs negyedik út. Illetve ami van, az a féligazság, a félrevezetés, a szédelgés útja. A meghaladott kádárizmus hamis illúziójának útja. Én erre az útra nem lépek!
Mert költéseink bizony megviselik közös számláinkat. Befizetett adóforintjaink nagy részét a köztisztviselők és a közalkalmazottak jövedelmére, nyugdíjakra, családi pótlékra, abból pedig fogyasztásra költjük.
Így persze nem mindig jut elegendő beruházásra, és ez rontja versenyképességünket. Emiatt is van, hogy a munkahelyek száma nem gyarapszik olyan tempóban, mint szeretnénk. Sokan vannak, akiknek nem jut a munka biztonságából, s többen, mint amit el tudnánk fogadni, és többen, amennyivel nyugodtan együtt tudnánk élni.
De nézzük ezúttal is a tényeket is! Több munkahely van, mint 2002-ben? Igen. Van annyi, mint amennyit szeretnénk? Sajnos nincs. Ma a munkahelyek megőrzése és újak teremtése a legfontosabb közös ügyeink egyike.

Tisztelt Képviselőtársaim!

Az elmúlt években követett politikánk alapján ma döntően kétirányú kritikával állunk szemben. Egyrészt azt vetik a szemünkre, hogy választási ígéreteink egy részét nem teljesítettük, másrészt ostoroznak bennünket a gazdaság állapota miatt.
Hát, öntsünk tiszta vizet a pohárba!
Választási programunk szociális esszenciáját a 100 napos programok adták. Teljesítettük? Igen. Az infrastruktúra-fejlesztés gerince az autópályák építése. Több autópálya épül, mint bármikor korábban a magyar történelemben? Igen. Demokrácia-csomagunkban azt ígértük, hogy visszaállítjuk a parlament heti ülésezését, és tisztele