Büszke vagyok az édesapámra

Fekete István írót, a magyar és a világirodalom egyik legnagyobb természet- és állattörténetíróját 2004 augusztus 14-én szülőfalujában, Göllén újra temették. Első földi nyughelyén, a Farkasréti temetőben szép síremlék emlékeztet arra, hogy több, mint három évtizeden át itt nyugodtak Fekete István evilági maradványai. A temetésen ismerkedtem meg ifjabb Fekete István Amerikában élő magyar íróval, aki néhány napra, évre kétévente hazatér Magyarországra. Ezúttal e-mail-en beszélgetve készítettem vele interjút.

– Mutatkozzon be a hazai olvasóknak. Ki is ön igazán? Amerikai magyar író, amerikai magyar újságíró?

– Magyar író vagyok, akit a sors Amerikába kényszerített. Hazám Magyarország, de ma már szeretek az USA-ban is élni, szeretteim körében. 1932 február 28-án születtem Ajkán. Hazámat azért kellett elhagynom, mert 1956-ban részt vettem a szabadságharcban. Szabó János, a legendás Szabó bácsi, a Széna téri szabadságharcosok parancsnok rám bízta a páncéltörő egység parancsokságát. Menekülnöm kellett, mivel részt vettem fegyveres harcokban, kivégeztek volna. Hat éves kallódás után Chicago-ban újságírói pályára léptem. Üzletvezetési előadó és közíró lettem a Chicago Tribune című lapnál. Majd társtulajdonosi jogot vásároltam az 1905-ben alapított Chicago és Környéke nevezetű, 1905-ben alapított magyar hetilapnál, amelynek tíz évig főszerkesztője is voltam. Két diplomát is szereztem. Sőt, ezt már pirulva mondom ki az öntisztelettől: dr. Fekete Istvánná is avanzsáltam én, aki ifjú koromban önként, díszlépésben vonultam volna föl a tanulás temetésén.

– Hogyan vált újsáígróból íróvá?

– Az 1963-as amnesztia után hazajöhettem. Budapesten egy társaságban biztattak: miért nem készíted el A koppányi aga testamentuma című, Fekete István regény nyomán készült sikerfilm folytatásának forgatókönyvét? Megírtam hát 1979-ben az Ítéletidőt, apám könyvének folytatását de a filmkészítést az elvtársak még a hetvenes évek végén is megakadályozták. Itthon a szegedi Lazi Kiadó rendezte sajtó alá 2001-ben. Olyan sikeresen plagizáltam apám stílusát, hogy megírtam Vuk, a róka kalandjainak folytatását is, Vuk és a Simabőrűek címmel, amelyet két kiadásban is sajtó alá rendezett a Móra Kiadó 2001-ben és 2002-ben.

– Akár idősebb Fekete István, az ifjabb is két rangos regénypályázatot is elnyert...

– Nyisztor Zoltán tudós katolikus lelkész és világjáró a Vatikánon keresztül huszonöt ezer dollárt adományozott a róla elnevezett irodalmi pályázatra, amellyel emigrációban élő tehetséges magyar írókat kívánt megsegíteni. A díj kurátora a Kanadai Magyarság, a Vörösvári Publishing co LDT tulajdonosa, a Chichago és Környéke című lapomnak is sajtó alá rendezője fölhívott: – Öregem, te vagy az emigráció legtehetségesebb fiatal írója. Mutasd meg végre, mit tudsz! Megfogadtam a tanácsot. A Hajótörött nemzedék, Korrajz 1845-1956 című négyszáznegyvenhat oldalas könyvemet két hónap alatt írtam meg az újságírás éjszakai szüneteiben. A határidőnap hajnalán, öt órakor befejeztem a könyvet, kilenckor postára adtam, s mivel megnyertem a pályázatot, a könyv villámgyorsan jelent meg 1984-ben. Ezután jött a dr. Szabó Gyula regénypályázat, amelyre a Zászlóalj a Don kanyarban című regényemet adtam be. Újra nyertem, a könyv a Móra Kiadó Zenit Könyvek sorozatában jelent meg itthon 1999-ben. A Móra 2001-ben ugyanebben a sorozatban rendezte sajtó alá a Keresztutak című légiós regényemet is.

– Elérkeztünk a jelenhez. Hogyan élnek most?

– Huszonhét éve élek boldog házasságban feleségemmel, Mártával, ő is magyar. Két gyermekünk anyanyelve is magyar. A kislányom, Ildikó huszonkét éves, a fiam, István Mátyás tizenkilenc esztendős. A kislányom már négy évesen megtanult írni, s egy Mikulás ünnepre húsz perc alatt írt egy ragyogó verset. Ma is remekül ír, amit először valószínűleg a filmszakmában kamatoztat majd. Örökölte a zseniális nagyapa és az olyan-amilyen apa tehetségét. Én, mivel mindig is rajongva szerettem idősebb Fekete Istvánt, nem nyomaszt a zsenialitásra. Igenis, büszke vagyok édesapámra.