Utasok a holdvilágban

Ha az ember bemegy egy áruházba, és lehorgonyoz a DVD-polc előtt, jó nagy munkájába kerül, hogy a rakás szaron át eljusson a kincsekig. Félretúrni a hollywoodi szemetet, átvergődni a túlsó partra, a megszentelt zugba, ahol például a (még nem teljes) Tarkovszkij-sorozat vár bennünket. Hogy a nagy Andrejt említem, annak oka kettős: egyrészt, hogy ő a világ legnagyobb filmrendezője. (A világnak persze több legnagyobb filmrendezője van. Ott már nincs sorrend.) Másrészt, hogy a minap újranéztem a Sztalkert DVD-n.

A Sztalker az az ember, aki a Zónába átvezeti a kalandvágyókat. A Zóna nem más, mint egy lezárt terület valahol, egy ország belsejében. A területet azért zárták le, mert ott állítólag leszállt valami egy idegen bolygóról. Lehet, hogy csak egy meteorit csapódott be, ám az biztos, hogy a táj megváltozott. Saját életet él. Ha bemegyünk a Zónába, sohasem jöhetünk vissza ugyanazon az úton. Mert a táj közben megváltozik. Megszokhatatlanul egyedi, sajátos. A Zóna közepén pedig állítólag van egy szoba, ahová ha belépünk, teljesülnek legtitkosabb vágyaink. (Főleg emiatt van, hogy a területre tilos belépni. Micsoda káosz törne ki az országban, ha mindnekinek hipp-hopp teljesülnének a vágyai, gondolják a politikusok.)

A Sztalker azonban tudja, hogyan kell kijátszani az őröket. Időről-időre elvállal „turistautakat”: a messze tájról érkezők mind azt szeretnék, ha vágyaik beteljesülnének. Még az életveszélytől sem riadnak vissza. (Az őrök ugyanis azonnal tüzet nyitnak, ha látnak valakit a Zóna felé somfordálni.) Ez a film egy ilyen utazás története. A sztalker most két utassal vág neki a Zónának. Három ember passiója, mely a vágyak szobájához vezet.

Csakhogy, mire a szobához érünk, megtudjuk, hogy van, aki a küszöbön megijed. Mert a szoba csakis a legrejtettebb vágyakat teljesíti. Nem csoda hát, ha az ember éppen itt, e szoba küszöbén retten meg magától. Mert a világ nem csak kifelé félelmetes. Kant még csak azt derítette ki, hogy a magánvaló dolog megismerhetetlen. Dualizmusának lényege, hogy a dolgokhoz csak mint jelenségekhez férhetünk hozzá. A lényegvilág számukra mindörökre elérhetetlen, transzcendens. A megismerés Kant filozófiájában vált reménytelenné. (Pontosabban: ekkor bizonyosodott be eredendő reménytelensége.) Véges tudatunk, mely minduntalan a végtelenre feszül, soha nem érheti el azt. Atán jött Freud, és megmutatta, hogy befelé is ez a helyzet. Az emberi lélek mélye az önismeret számára mindörökre ismeretlen. Két végtelen sötétség között reszket a tudat. A vágyak szobájának ajtajában tehát minden normális ember megfutamodik. Van mitől beijedni. Mert mi van, ha legtitkosabb vágyaim megesznek? Mi van, ha legbelül szörnyeteg vagyok? És fordítva: mi van, ha legtitkosabb vágyaimról kiderül, hogy semmik? A sztalker egy pihenőnél elmeséli utasainak a Farkas nevű ember történetét. Ő abba őrült bele, hogy a vágyak szobájából hazatérve dúsgazdag lett. Semmi több. Legmélyebb lelki bugyraiban tehát csak a pénzvágy lakozott. A Farkas, amikor erre rádöbbent, fölakasztota magát.

Itt vagyunk végül, ante portas. És az utasok nem lépnek be. Már érzik, hogy a legtitkosabb vágyaknak titokban kell maradniuk. Lélekvezetőjük visszaviszi őket a hétköznapi világba. Ugyanúgy, ugyanott álldogálnak a kocsában, mint indulás előtt. Vissza a végesbe. Megmenekültek saját végtelenjüktől. A sztalker is hazatér, hogy feleségével és lányával kirándulni menjen. A lány nagyon furcsa, állítólag mutáns. A záróképen őt látjuk. Üldögél egy asztal mellett. Előtte vizespohár. Nézi a lány a poharat. Az meg elindul az asztalon. A lány képes arra, amire apja nem. Aztán amikor a pohár a (véges) asztal szélére ér, odakintről valami motorzúgást hallunk. Már fülsiketítő a robaj. Remegni kezd a ház, az asztal. A pohár leesik, darabokra törik. Mit mondjak még a filmről? Aki nem látta, nem ember.