Igaz ugyan, hogy Kramnyik helyzete kissé kényes, hiszen hiába győzte le Kaszparovot párosmérkőzésen 2000-ben, félhivatalosan azóta is Garri Kaszparov áll a világranglista (Élő pontszámítás szerint) élén, ami jogilag meglehetősen furcsa helyzet. Az önként távozó „minden idők legjobbja” változatlanul visszakacsint minden aspiránsra 2800 fölötti mások által sohasem elért pontszámával. Szóval: ki is a legesélyesebb ilyesmire?
A múltban is csak haláleset tisztázta a rangsorolást: 1945-ben Aljechin elhunyta után (1946) a FIDE hatos meccsversenyt (1948 Hága-Moszkva) rendezett az érdekeltek számára, amelyből Botvinnik került ki győztesen (Szmiszlov, Keresz, Resevszki és Euwe előtt: Fine nem indult el a versenyen.) s egészen 1963-ig (két rövid megszakítással – Szmiszlov és Tal ellen vesztett, de revánsmeccsen visszaszerezte a címet) ő volt a primus inter pares. A sakkvilág megunta az örökös visszavágókat: a FIDE kezdeményezésére Botvinnik lemondott a visszavágó mérkőzés jogáról, mire Petroszjan valamint Szpasszkíj az új rend szerint jutottak el a trónra, amelyre 1972-ben aztán Bobby Fischer is fölkapaszkodott, miután lekaszabolta vetélytársait: Tajmanov 6-0, Larsen 6-0, Petroszjan 5-1) s végül Reykjavikban Szpaszkijjal is végzett 7-2 arányban. Ő azonban harc nélkül eltűnt s feladta szerzett jogát, mire újra a szovjeteké lett a sakktrón: Karpov 10 évig, Kaszparov 15 esztendeig uralkodott, közben azonban megfosztották hivatalos címétől s a kettős látszaturalom közepette sokasodtak a gyors-világbajnokok: Halifman, Anand, Ponomarjov és Kaszimdzsanov a FIDE új rendszere szerint, amely kegyetlenült fel- gyorsított iramú játékkal áldoz a sakkhiúságnak, hagyományos versenyek helyett leginkább a teniszhez hasonlítható direkt kiesési szisztémájával.
A világbajnokságért mérkőzők közé párhuzamban Short, Anand majd Kramnyik valamint Kamsky is bekerült, miközben a Sirov-Kramnyik mérkőzés győztesét – hogy-hogynem – sikerült félreállítani (Kaszparov-különvonala) de végül mégis Kaszparov lett az abszolút vesztese a káosznak, mert meglepő módon 2000-ben a korábban Sirov ellen vesztes Kramnyikkal ült le Londonban, s elhamarkodva egy könnyű 16 játszmás meccsen, két vereség mellett 14 döntetlennel elveszítette a koronát. Sic transit gloria mundi! Öt év múlva aztán rangelsőként minden idők legeredményesebb játékosa önként távozott az arénából, hogy politikai síkon bizonyíthassa képességeit az egész világ ámulatára-bámulatára. Ki tudja hová vezet az útja?
Mindenesetre a sakkvilág sóhajthat egy nagyot, ha a FIDE tisztába teszi a hagyománynak megfelelő világbajnoki rendszert. Úgy is mondhatjuk: Meghalt a Király – éljen a király.
A nyolc világbajnokjelölt: Adams, Anand, Lékó, Topalov, Morozevics, Szvidler, Kaszimdzsanov és Polgár Judit a játszók, s egy közülük biztosan eljut Kramnyikig és ha győz, akkor a helyére kerülhet minden. Kár, hogy tavaly Brisságóban Lékó Péternek hajszálra nem sikerült megszereznie az óhajtott babérkoszorút. Egy költői kérdést azonban feltehetünk magunknak talán mégis: vajon nem lett volna-e még becsületesebb, ha Kramnyik is csatlakozik e nyolcashoz, önszántából, esetleg? Kérdésünk azonban aligha számíthat válaszra. Tehát; szeptember-október, néhány kávét kell csak elszürcsölnünk, aztán majd élvezhetjük a viadalokat a távolból, az internet segítségével szinte egyidejűleg a történésekkel.
Ja, a nagymesterek nemcsak 1 millió dollárért, de a hagyományos dicsőségért is játszanak majd: remélhetőleg életre-halálra, a régimódi, hagyományos „mindenki mindenkivel” kétfordulós versenyben. Üdvözöljük a harcba indulókat!
Nyithatja az ablakot, ma éjszaka értelme is lesz a szellőztetésnek
