Gyurcsány Ferenc beszéde a 301-es parcellánál

Köztársasági elnök úr! Házelnök Asszony! Tisztelt Vendégeink! Hölgyeim és Uraim!

1956. október 23-a dicsőséges, egy nemzetet fölemelő forradalma elbukott, de a forradalom eszméi, törekvései, vágyai és álmai újraszülettek a harmadik Magyar Köztársaságban. Újraszülettek és erősödnek. 33 év után a jogfosztottság felelősség nélküliségét újra fölváltotta a szabadság felelőssége. A diktatúra szürke bezártságát a szabadság tobzódó színessége, a döntés jogának mindenkire kiható felelőssége.

23-án ilyen idő volt, mint most, itt. Őszi, derengő napsütés volt. Vékony felöltőkben, kabátokban mentek az emberek az utcán, és a világ egyik legegyszerűbb, és mégis talán legnagyobb kihívást jelentő dolgáról beszéltek. Majd nemcsak beszéltek, hanem egyre hangosabban követelték is azt. Szabad, független, demokratikus Magyarországot akartak, olyat, ahol nem az embernek kell félnie a hatalomtól, hanem ahol a hatalomnak van tartanivalója az emberektől. Ahol önmagukban hívő, önmagukban biztos, szabad polgárok önkéntes, szabad közösségei az írott, alkotmányos jogban lefektetett jogokat garantált módon megadó világban szervezik életüket – a hétköznapokat és az ünnepeket egyaránt.
Elindultak, de nem értek célba. Nem azért, mert az eszméik, a hitük gyenge volt, hanem mert aki ezzel szemben állt, akkor és ott erősebbnek bizonyult. Időlegesen. Még 33 évig. A nemzet, amit akart, kivívta magának – sokak erejével, tehetségével, sokak áldozatvállalásával. Sokan fértek meg ebben a nagy ügyben, sokfajta törekvés, sokfajta szándék. Ami közös volt: a szabadságvágy. De tudta mindenki, ha bekövetkezik 23-a legfőbb akarata, ha megszületik az új demokratikus és szabad Magyar Köztársaság, akkor mindazok, akik együtt küzdöttek, mindazok, akik összekapaszkodtak, abban a pillanatban egymásnak demokratikus ellenfelei, riválisai lesznek. Tudták, hogy a szövetség a nagy álom megvalósulásáig tart, hogy a forradalom összeköt, de ahogy beteljesül, a köztársaság abban a pillanatban szét is választ. Ez a demokrácia, a szabad köztársaság igazi nagy kihívása: úgy megtartani a közöset, a legnagyobb eszményeket, hogy közben meg kell tudni mutatni az egymással versengő alternatívákat, különbségeket. De soha nem elfeledni egy pillanatra sem: először vagyunk magyarok, mélyen meggyőződve arról, hogy alkotmányos és demokratikus keretek között magyarságunkat, demokratikus meggyőződésünket sokféleképpen fejezhetjük ki. És hogy az szolgálja a nemzet igazi ügyét, hogy e sokféleség párbeszédében és versengésében minden nap létrejön valamifajta új, valami több, valami közös akarat, amely ahogy megvalósul, újra viták kereszttüzében fogalmazza meg önmagát. Összekapaszkodás és versengés, egymás tisztelete, az egymás iránti nyitottság és a párbeszéd – ez az, amire épülhet a köztársaság.

A nagy kérdésekben Kádárnak és rendszerének talán egyszer sem volt igaza. A nemzet nem emelhető föl a szabadság elvonásával. A nemzet igazsága nem rekeszthető be a jog elvonásával, a nemzet igazsága nem fér össze a diktatúrával. Nagy Imre értette. ’53 után elindult az úton. Értette, hogy a pártérdeknél és a párthűségnél előrébb való a nemzet iránti hűség. Értette, hogy osztályhatalomból nem lesz nemzeti demokrácia. Értette, hogy demokráciában a nemzet háza az ország háza, hogy pártházakra nem építhető a nemzet háza. Csak a demokratikus versengés kereteit megteremtő ország háza lehet az, amely a versengés és együttműködés bonyolult közös világát létre tudja hozni. Nagy Imre elindult az úton, nem tudta befejezni, de demokratává lényegült, és példája sokak számára azt mutatja, hogy van értelme az áldozatnak. Az áldozatnak, amit ő személyesen meghozott, és meghozott a forradalom további több mint kettőezer áldozata, több mint 17 ezer sebesültje. Az áldozatok többsége 25-30 év alatti fiatal volt.

Mi most a dolgunk? Fejet hajtani az áldozat előtt, megérteni azt, hogy az örökséget továbbépíteni nekünk kell. A szabaddá tett Magyarországot berendezni, megélni nekünk kell. És mindegy, hogy ki honnan jött, mindegy, hogy melyik áldozat mit gondolt, és miért, mert életét adta ezért a szabadságért. Becsüljük meg az áldozatokat, hajtsunk fejet az áldozatok előtt, és mondjuk el, hogy a szabad és demokratikus Magyarország bármilyen fajta vezetőiként van egy múlhatatlan dolgunk: megőrizni a szabadságot, megőrizni az emberi méltóságot, megőrizni a képességet, hogy érdeklődéssel és nyitottsággal, nagyszerűséggel forduljunk egymáshoz. Ebből sarjadhat ki a sikeres, a Nagy Imréhez és mártírtársaihoz méltó, szabad Magyarország.