Tamás Gáspár Miklós: Rendőrállam

Tamás Gáspár Miklós: Az „igazoltatás” szokása elfogadottá vált. Ma már nem csak szolgálatban lévő, egyenruhás-jelvényes rendőr, határőr, pénzügyőr követeli az igazolványt, hanem a hatósági jogokkal föl nem ruházott vasúti és villamoskalauz, bankhivatalnok, és részletfizetéskor a legtöbb üzlet. Hiába vannak a társadalombiztosítási azonosító jelek (TAJ) és adószámok számítógépes nyilvántartásban, erre nem jogosult intézmények és személyek is (a semmit nem bizonyító és egykönnyen hamisítható) TAJ- és adókártya bemutatására tartanak igényt. Mindennapos, hogy a hatósági jogosítványokkal nem rendelkező polgárőrök, biztonsági őrök, közterület-fölügyelők, parkőrök, erdőőrök, hal- és vadőrök is habókra követelik az igazolványok bemutatását. Ezt a tekintélyuralmi és parancsuralmi rezsimekben szocializálódott alattvalók többnyire szó nélkül, engedelmesen veszik tudomásul. (Megjegyzendő, hogy azokban a – többnyire angolszász – országokban, ahol nincs „személyi igazolvány”, a rendőrség földerítési mutatói általában jobbak, mint nálunk vagy Oroszországban.) Vonalkódos-csipes tanári és diákigazolvánnyal kapcsolják a tanulóifjúságot a Nagy Testvérhez. Az egytemes kontroll totalitárius utópiája felé halad a magyar állam. A rendőrök az utakon minden ésszerű ok nélkül, szabálytalanság gyanúja nélkül, „szúrópróbaszerűen” igazoltatják az autósokat. A vám- és határőrség a cigaretta- és üzemanyagcsempészet veszélyére hivatkozva tudatosan lassítja a határforgalmat, indokolatlanul okozva kellemetlenséget az utazóknak. A hazánkban élő és dolgozó külföldieket szüntelenül érő hatósági zaklatásokról, a letelepedési, honosítási és menekültügyek brutális, rideg, ellenséges és ügyetlen hatósági intézéséről számtalanszor beszámolt a TASZ-hoz hasonlóan kitűnő munkát végző Magyar Helsinki Bizottság. Nem sok eredménnyel. A Bach-korszakból és a Brezsnyev-korszakból örökölt bürokrácia is fokozódik: a legegyszerűbb tranzakcióhoz is egyre több bizonylatot, igazolást, mindenféle iratot kell prezentálni; emlékezzünk vissza, hogy ez az 1989 előtti rendszer egyik legnépszerűtlenebb vonása volt. Azt ígértük, hogy ezt megváltoztatjuk.

(...)

Miközben a kormány megrövidítette a munkanélküli-segély folyósításának időtartamát (ezt már bíráltam korábban), és a miniszterelnök – eléggé el nem ítélhető módon – kijelenti, hogy „segélyért sorba állni szégyen” (kinek szégyen, uram?), a szegényeket kitelepítik vidékre: ne legyenek szem előtt. Még valaki azt hinné, hogy nem „dübörög a gazdaság”. Tiszta szerencse, hogy a vidéki települések közismerten „cigánybarát” és „szegényeket istápoló” polgármesterei nem hajlandók befogadni őket. A pesti és szegedi lakásokból kirakott szerencsétleneket először falura kergetik, faluról meg vissza Pestre és Szegedre – csak ezúttal nem „önkényesen elfoglalt” lakásokba, hanem a jéghideg utcára. A rend őrei őrzik a rendet. Ezt a rendet.

(Népszava, 2005. november 28.)