„Mi, a korok mélyén gyökerezve, / a Föld múltjában, amit betemet, / sóhajunkkal Ninivét fölépítve/ S virtusból emelve Bábeleket: / utóbb eldobtunk mindent, prófétálva/ a régieknek új értékeit: /mert minden kor egy álom hanyatlása/ s egy új álom, mely épp megszületett.” A művész alkotásait január 30-ig láthatja a közönség a zuglói Volksbank Galériájában.
A tömör és találó versidézet többek között arról is vall, hogy minden autentikus művész egyszerre tradicionalista és műfajmegújító. Keresi a metafizikai gyökereit, teremtőjét, hazáját, magyarságát, tehát mindazt, ami a régiekkel és a kortársakkal összeköti. Ugyanakkor minden pillanatban újra és újra keresi azt is, ami megkülönbözteti a többiektől, ami senki másra nem hasonlít. Ami csak ő maga. Szüntelenül fürkészi a Pilinszky János által is emlegetett teremtő képzeletnek azt a kimerevített pillanatát, amelyben egyesül egy régi álom, egy régi korszak dicsőséges hanyatlása és egy új álom és egy új kor, ami éppen megszületik.
Pató Róza klasszicista hagyományokat is tisztelő, ugyanakkor egyedi formavilágot teremtő munkáiban jelen van a hagyományőrzés és a klasszicizmus kettőssége. Budatétényi műtermében látogattuk meg, s folytattunk vele beszélgetést.
Pató Róza életútjáról elmondta: 1934-ben született Törökszentmiklóson, szegény sorsú családban. Első világra eszmélései már a zuglói bérházhoz kötik, ahová a nehéz életű, háromgyermekes család költözött a munkanélküliség elől menekülvén. Rózát már azokban az években az ének, az irodalom és a rajz, a három alapművészet szeretete jellemezte, ezeket a foglalatosságokat akár a többi iskolai tantárgy rovására is szívesen űzte, bár komoly gondjai soha nem voltak a tanulással. Meghatározó, művésszé formáló élményei között tartja számon a hegyekbe tett kirándulásokat, a zsebpénzpótlék megszerzéséért végzett alkalmi munkákat. Ahogy ő maga szokta mondani: a kőkorszaktól kezdve mindmáig a művészet minden lehetséges élményét, de az életből tudatosan megtanult, ösztönösen ellesett konkrét motívumokat, eseményeket, fortélyokat is mind a mai napig magába szívja, életéhez és életművéhez lényegíti. Első mesterétől, Somogyi Józseftől a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban sajátította el a művészi érzékiséget. A pontosságot, a fegyelmet, a tiszta formaképzést második, főiskolai mesterétől, Pátzay Páltól tanulta. Az egyéni utak, intenzív élmények és a klasszicista visszafogottság ragyogó kettőssége jellemzi az egész életművet.
Pató Róza fontosnak tartja, hogy az Istentől kapott tehetség soha ne tegye őt elbizakodottá. Arra törekszik, hogy a mai, befutott képzőművész és éremművész mind a mai napig őrizze magában a lelkes és megszállott diákot, akit seprűvel sem tudott a portás bácsi még vasárnap sem elkergetni a főiskola műterméből. Pedig élete utóbbi húsz esztendejében már nemcsak egyedi munkáit tekintve, hanem az életmű klasszicista monumentalitásában is eljutott arra a Parnasszusra, ahol konkrét mesterei és áttételes példaképei, Somogyi, Pátzay, Bernáth, Makovecz, Melocco, író-, költőbarátai, Hernádi Gyula, Gyurkovics Tibor, Szakonyi Károly, Lázár Ervin, Kiss Dénes és mások élnek részben még e földön, részben már boldogabb mezőkön, odaát.
Körülnézünk a hangulatos műteremben. Pató Rózát a tradícióhoz, a lét egyetemességéhez kötik többek között híres Gilgames-táblái, amellyel az élet és a halál, az evilág és a túlvilág titkait kutató ókori hősnek állít emléket. Vallja, hogy a lét és a hagyomány nagy titkát csak akkor vagyunk képesek megérteni és megfejteni, ha szembenéztünk a pokol szörnyeivel is. Az élet értelmét és a nemzeti gyökereiket fürkésző mítoszi hősök, Hunor és Magyar a Csodaszarvast űzve találják meg hazájukat és az élet értelmét, akár Arany János elbeszélő költeményében, akár Pató Róza Csodaszarvas-kompozícióján. A művésznő másik kedvelt alapigazsága, hogy a történelem az élet tanítómestere. A múlt mély kútja a bölcs ember elméjét megvilágítja, üzenik Pató Róza emblémaértékű, híres köztéri szobrai és kisplasztikái Rákócziról, Széchenyiről, művésztársakról, Nagy Balog Jánosról, Tito Schippa operaénekesről. Ősöreg, földbölcsességű, szíjas ábrázolatú az apa alakját megörökítő mellszobor. Elbűvölően kecses, az élet legyőzhetetlen erejét sugárzó alkotás a Leányom, Meszes Tóth Karolin című szubtilis és erőteljes bronzfő a kiállítás meghívójának is emblémaalakja. Megannyi nagy és picinyke szoborban örökítette meg fiát, a tehetséges ifjú zeneszerzőt és hegedűművészt, Győrffy Gergelyt, Itáliában élő kisunokáját, Cesare-t.
E monumentális életmű egyik titka, hogy Pató Róza nem ismer kis és nagy feladatot. Kisplasztikáit, érméit ugyanolyan lényegesnek tartja, mint a nagy köztéri szobrokat. Nem véletlen, hogy mellesleg Magyarország legjelentősebb éremművészévé is fejlődött, aki elkészítette történelmünk nagy alakjainak éremmása mellett többek között az összes magyar Nobel-díjas tudós arcképét is. A megbízásra készült munkát ugyanolyan belső hevülettel készíti el, mint az ihleti szikra indíttatásából született, szakrális szobrokat, a hit és az elkötelezett kereszténység megannyi kiváló alkotását. E kiállításon értelemszerűen elsősorban a karácsonyi ünnepkörhöz társítható megfeszített Krisztus-szobrokat, szenteket láthatjuk. A jelenlegi tárlat híven demonstrálja, hogy az evilági és a túlvilági lét között az a különbség, hogy az utóbbit most még csak a lelkünkkel, a szívünkkel látjuk. S ahhoz, hogy másokkal is láttassuk, az a fajta tehetség szükségeltetik, amelyet Pató Róza monográfusa, Demény-Dittel Lajos úgy fogalmazott meg: Pató Róza emberségében az a Földember, akiben bízni lehet, és erőt kaphatunk tőle.
Pató Róza ősmítoszi, történelmi alakjai az Isten képére formált embert állítják a világegyetem centrumába. A nagyszerű tradicionalista művész azt üzeni nekünk: becsüljük a múltat, a hagyományt és a természetet, az élet és az egyetemesség megannyi hordozóját.
origo.hu
Napi balfék: Itt van Magyar Péter üzenete a nézőknek!
