Régészeti barangolások a Székelyföldön
(Részlet)
Szakadatlan tusakodás, kölcsönös ingerültség, párbeszéd-képtelenség: többnyire így jellemezhető a falusi papok és a műemlékvédők kapcsolata a Székelyföldön. Isten háza ez, nem pedig múzeum, imádkozni, nem bámészkodni járnak ide az emberek, mondogatja az egyik fél. Egyedülálló freskók, rovásírás-töredékek, építészeti emlékek jutnak ebek harmincadjára a hozzá nem értő javítgatások, földmunkák során, ismételgeti csüggedten a másik, egyelőre vesztes tábor. Mivel a templom egyházi tulajdon, a pap műveltségén, történelmi érzékenységén és gazdasági érzékén múlik, mi lesz a magyar középkor műemlékeinek sorsa, mit tehetnek a szakértők a túlnyomórészt kritikus állapotban lévő épületek megmentéséért – hogy a régészeti feltárást, a kormeghatározást ne is említsük.
Rugonfalva: XII–XIII. században épült, tipikus székelyföldi gótikus erődtemplom Székelykeresztúr szomszédságában. Harminc éve, faljavítás közben bukkant elő a XV. századi freskó: mongolos-kunos arcú Szűz Mária, szép királyokimádása-jelenet; a karzat fölött székely rovásírásemlék. A szöveg megfejtése még várat magára, a freskót is kezelni kellene, de nincs szakértő a környéken. Meszesgödör ásása közben kerültek elő kisebb tárgyak, meséli a református lelkész, szükség volna régészre is, műemlékvédőre is, mert lenne itt munka.
Bögöz a következő nevezetes falu. XIII. századi templomának freskóit az 1898-as javításkor fedezték fel, azóta, 103 éve hozzá sem nyúlt szakember, a falakat nem konzerválta senki, mondja a helybéli lelkész. A falu még emlékszik arra, hogy 1944-ben kiküldtek Budapestről egy restaurátort, de az oroszok megfutamították, úgyhogy zavartalanul romlik az épület állapota.
– De mondja meg nekem, mikor egyezik meg két művészettörténész – szegezi nekem a költői kérdést a református pap. – Amikor két székely: soha. Idejönnek Pestről, s feszítenek, mint malac a jégen: körbejárják a falakat, ezt így kéne csinálni, azt úgy, mi meg fagyjunk meg télen a freskók miatt. Nem fűthetünk, van úgy, hogy mínusz 15-20 fokban tartom az istentiszteleteket. A múltkoriban is nyaggattak a műemlékvédők: az északi fal alulról vizesedett, úgyhogy elhordattam majd egy méter magasságban a földet. Jönnek nekem Csíkszeredából az okosok, miért nem rostáltam meg előbb, hátha fontos leletekre bukkanunk! Korábban meg kénytelenek voltunk bepucolni a bejárat fölötti freskót, mert rávert az eső. Nemrégiben leesett egy darab a vakolatból, hát nem azt látom, hogy a pesti művészettörténészek négykézláb sündörögnek a fal mentén, és keresgélik a freskómorzsákat. Kinek van ilyesmire ideje?!
Pedig nem akármilyen templom a bögözi. Hármas freskó húzódik végig a falon: legfölül a Szent László-legenda ábrázolása, alatta Antiochiai Szent Margit mártírtörténete, legalul pedig az utolsó ítélet különös szürrealizmusú, falusi templomhoz képest igen kifinomult feldolgozása. Középen trónol Krisztus, mandorlájában macskakaparásszerű, apró rovásírás, tőle jobbra angyal taszít kun süveges vitézt és kilenc meztelen nőt a leviatán kitátott pofájába. A szentek szeme üresen tátong: valószínűleg a török időkben vájták ki Allah nevében a martalócok, vélekedik a tiszteletes.
– Higgyék el, egy-egy templom sorsa a pap lelkiismeretén múlik – fordul felénk. – Kilencvenben például leverték a vakolatot, és úgy hagyták, a fal csupa víz, csupa salétrom volt, teli verébfészekkel. Rotterdamból kaptunk bálás ruhát, azt árultuk a híveknek, és az így befolyt pénzből, gondolhatja, mennyi az, szóval abból újítgatjuk a templomunkat, más lehetőségünk nincs. A fanyalgóknak pedig meg kell érteniük: ez itt nem a hitetlenek búcsúhelye – mutat körbe a lelkész –, hanem Isten háza.
Holtak háborúja
Pusztuló templomaink: a magyar szórvány végórái Dél-Erdélyben
(Részlet)
Nagypestény egykor görög katolikus falu volt. A környékről ide jártak főzni tanulni a román asszonyok, itt próbálták elsajátítani az uradalmi cselédség konyhai tudományát. Az impériumváltáskor még harminc magyar család élt itt, 1961-ben már csupán tíz. Ma egyetlen lélek. De a falu most is híres a főztjéről. Az anyagmegmaradás törvénye pazarul igazolódik a töltött káposztákban meg az ordás-kapros süteményekben.
A nagypestényi templom, ez a homályos múltú, ősöreg kis istenháza makacsul áll még a dombon, vén tölgyfák őrizetében. Tornyán, falán ezer repedés fut, sírjait lassan eltemeti a dudva. Ide jár havonta egyszer az utolsó pestényi magyar – a hátszegi lelkész istentiszteletére.
– Az enyim feleség is román – mondja a szavakat keresgélve Csegezi Árpád, Nagypestény utolsó magyarja. – A régi tiszteletes mindig azt mondta, fiúk, menjetek Dicsőszentmártonba, onnét hozzatok magyar lányt. Tiszteletes úr, válaszoltam neki, aki Szentmártonból idejön az isten háta mögé, az azért jön, mert a kutyának sem kell.
Üldögélünk Csegezi Árpád udvarának hűvösében, pálinka, mákos sütemény, fűszeres illatú parasztjonatán az asztalon.
– A parókiát akkor adta el az egyház, amikor meghalt az itteni tiszteletes. Amíg élt, volt magyar nyelvű vallásoktatás. A családban is magyarul beszéltünk, míg ide nem jöttek a legionáriusok, a vasgárdisták. Megbüntették, aki nem románul szólt. Szomszédainkkal figyeltettek bennünket. Azóta nem is igen használtuk a magyart, mert megszoktuk a románt. A magyarok végül úgy tűntek el Nagypestényből, hogy beházasodtak román családokba, mint én.
– Mikor beszél magyarul?
– Amikor jön a pap.
– Havonta egyszer?
– Igen. De csak ha egyedül vagyunk a templomban. Különben románul prédikál hármunknak, akik még vagyunk reformátusok. A másik kettő már semmit sem ért magyarul. Én meg már nem mondom jól a szót. Csak románul.
„Csak románul beszélj!” Dél-Erdélyben a két háború között vonaton, kocsmában, üzletben, színházban táblákat függesztettek ki ezzel a felirattal. Volt, akit bevittek a rendőrségre, mert magyarul kért húst a magyar hentestől.
– Észak-Erdély visszacsatolásakor mi reménykedtünk, a románok féltek – nevet Csegezi Árpád. Aztán elcsuklik a hangja. – El sem tudják képzelni, mekkora ünnepeket tartottunk karácsonykor, húsvétkor. Mekkora mulatságokat…! Aztán kevesen maradtunk. Maguk nem tudják, milyen érzés utolsónak maradni. Én vagyok a legutolsó – mondja. Sírva fakad.
Öreg Kutyát utolérni
Láthatatlan városok: magyarok a Szepességben
Mielőtt összeomlott volna az életük.
Kalandor lovagokat, járásbírókat, császári ügyészeket, k. u. k vezérkari főtiszteket vagy békésen gazdálkodó arisztokratákat adott családjuk évszázadok alatt, mielőtt halálra ítélték rendjüket. Kastélyban, nemesi kúriában laktak, a spanyol tengerpartra és Budapestre jártak pihenni, Heinéval és Mozarttal fűszerezett szalonéletet éltek, ami nemigen szúrta környezetük szemét, hiszen viszonylagos jólétet és rendezett életmódot kínáltak mindenkinek.
– Meglátogattam egy ismerősömet Poprádon két évvel ezelőtt. De szép ez a lambrekén, kiáltottam föl, amikor a lakásba lépve megpillantottam a szépen csipkézett ablakvédő terítőt – emlékezik vissza Kostelníková-Zwillingová Astrid asszony. – Lambrekén, ízlelgette a szót ismerősöm, farkasfalvi Wieland Anna, majd azt mondta: rendben van, most már tudom, hogy veled biztosan szót értek – és szomorúan elmosolyodott.
Egy lőcsei kávéházban beszélgetünk. Sebeket tépünk fel, amikor a szepességi arisztokrácia pusztulásáról faggatjuk Astrid asszonyt.
– Családom német, holland, svéd és magyar származású liptószentmiklósi nemesekre vezethető vissza, oldalágon kapcsolódunk a Habsburgokhoz. Dédapám, Vitális Péter Ferenc József ügyésze volt, a császár katonájaként halt meg az első világháborúban. Mentéjének aranygombját most is a nyakamban hordom: látható rajta a címerünk – mutatja Astrid asszony, majd megsárgult fényképeket húz elő táskájából. – Gyönyörű barokk szalonunk volt Liptószentmiklóson a két világháború között; láthatják, a falakon krinolinos ük- és dédmamák portréi, házunkban négy zongora állt, vasárnaponként családi koncerteket adtunk. Nagymamám énekelt, édesanyám zongorázott, más rokonok hegedültek, csellóztak, mi, gyerekek pedig a kottát lapoztuk. Chopint, Beethovent játszottunk leginkább. Környékünkön ilyenkor megállt az élet, mindenki a muzsikát hallgatta.
– Emlékszem cizellált ezüst gyertyatartóinkra meg egy csupa ezüst vitorlás hajóra ezüstkatonákkal – idézi csöndesen a múltat Astrid asszony. – Emlékszem a hátsó szalon díszére, egy szép Rubens-képre is: mohó kentaur ölel magához egy lányt, körülöttük szárnyas kerubok táncolnak. A háború után csak néhány ezüstkatonát sikerült megmentenem a hajó legénységéből. Amikor pedig 1999 nyarán Bécsbe látogattam a múzeumi világnapon – tudniillik ilyenkor ingyenes a belépés –, az utcán plakátot pillantottam meg, amelyen kiállítást hirdettek. A plakáton Rubens-kép volt: mohó kentaur lánnyal meg szárnyas kerubokkal – hajdani szalonunk dísze. Fogalmam sincs, hogy került Bécsbe a kép, de még a rámája is az eredeti volt. Sajnos nem volt annyi pénzem, hogy legalább a plakátot megvegyem emlékbe.
Sintérgödörben
