Illés Sándor könyvespolcokkal körbebélelt polgári lakásában kitüntetett helyről néz szembe a látogatóval a temerini szülői házat megörökítő festmény, a kerítésnél álló szülők alakmásával. Édesanyja és édesapja képét ön egy családi fotóból vágta ki és ragasztotta az akvarellre. Hogyan él emlékeiben az otthon?
– Első korai emlékeim a napfényes nyárhoz, a Temerin melletti tanyához kötődnek. Suttyó gyermekként, mezítláb terelgettem a kacsát, a libát, a malacot, hogy hasznosítsam magam, és nem volt nálam boldogabb ember a Földön. Amikor eljött az ideje, a szüle kézen fogott, elvezetett a temerini szülőházamig, s azt mondta: na, menjünk haza lakni, mert most már iskolába kell járnod. Hamar megszülettek első vers- és novellakezdeményeim.
– Újságírói pályája Zomborban kezdődött és ott pecsételte meg a sorsát is, amely a háború után anyaországi menekülésre, kalandregénybe illő szökésekre késztette.
– A zombori Új Híreknél 1936-tól 1941-ig dolgoztam, először újságíróként, majd főszerkesztőként. Még ma is kapok onnan leveleket, huszonéves olvasók is írnak nekem, de a minap keresett meg borongós, ősziesen finom kézírásával egy korombéli hölgy. Ilyenkor elvonulnak a képzeletemben a régi szép zombori asszonyok… Amire a kérdésében utalt, az 1940. április 11-e gyönyörű napjával kezdődött. Húsvét volt, föltámadásra harangoztak, és föltámadni látszott Nagy-Magyarország is. A magyar Himnuszt énekeltük. Zomborba is bevonult a magyar hadsereg. Fiainkat lelkes vezércikkben köszöntöttem. Az volt az írás címe, hogy Magyar feltámadás. Emiatt kerültem a háborús bűnösök szerb listájára. 1941-től 44-ig, a partizánok bejöveteléig töltöttem be a Délvidék főszerkesztői posztját, aztán haditudósítóként bevonultam. Megjártam a frontot, a varsói felkelésnél megrendülten láttam a Visztula vizében úszni a lengyel hazafiak ezreinek holttestét. Amikor bejöttek Bácskába Tito partizánjai és a reguláris hadsereg, csak Temerinben háromszáznál is több ártatlan magyar embert végeztek ki, Délvidéken legalább negyvenezret. A háború után a frontról tértem haza, Magyarországon át gyalog vagy teherautókra fölkéredzkedve, olykor egyszerűen csak fölkapaszkodva, mert féltem attól, hogy hadifogságba kerülök. Egyszer leszedett a vonat tetejéről egy szerb egyenruhát viselő katona, de szerencsémre temerini magyar fiú volt, aki, mielőtt elengedett volna, a fülembe súgta: Sanyi bácsi, haza ne menjen! Ezért az éj leple alatt lopóztam a szülői házhoz, bezörgettem a kisablakon. Anyám kijött, boldogan megölelt, de hirtelen sírni kezdett. Jaj, édes kisfiam, hová rejtselek. Már többször is kerestek a partizánok… – mondta elfúló hangon. Egy darabig a tanyán rejtőztem el.
– Gondolom, nem volt más lehetőség, mint elszökni az anyaországba.
– Az apám kerített egy valódi pecsétes biankó utazási engedélyt Szabadkáig, amit én magam töltöttem ki. Ám mivel tudtam, hogy halálra keresnek, a biztonság kedvéért éjjel szöktem át először Molnár nagyapámék tanyájára. A következő nap éjjelén apám szekérrel átvitt a szomszéd községbe. Onnan utaztam vonattal Szabadkáig, ahol éppen jött a zombori vonat, ezért az ismerősök elől bújva, beültem egy kétfogatú fiákerbe, s kértem a kocsist: hajtson a bajai út felé. Elvitettem magam egy határ közeli tanyáig, mondván: ott van dolgom. – Az úr csempész? – kérdezte a fiákeres. Ráhagytam, mi több, a tanyára bekéredzkedve is azt állítottam, hogy csempész vagyok. – Hol a határ? – kérdeztem. – Látja azt a jegenyét? Az már Magyarország. De vigyázzon, mert a múltkor is elfogtak magához hasonló, úgynevezett csempészeket a partizánok! – figyelmeztettek. Fölmentem hát este a padlásra, vártam a kedvező pillanatra. Isten velem volt, a partizánok helyett rettenetes augusztus végi vihar érkezett, dörgött, villámlott az ég. Éjfélkor indultam el villámfénynél, a fákat tekintve útjelzőnek, araszról araszra kerültem át az anyaországba. A jegenye mellett vasúti sín húzódott, megállt mellettem egy tehervonat, barátságos emberek invitáltak, mondták, szívesen elvisznek, de elveszítettem az irányérzékemet. Nem mertem fölszállni, attól féltem, hogy visszakerülök Jugoszlávia területére, s akkor végem. Inkább gyalogszerrel haladtam az éj leple alatt, míg oda nem értem egy állomáshoz. Ott is, órákig vártam, amíg kivilágosodott, s el tudtam a rejtekhelyemről olvasni a föliratot: Bácsalmás.
– Hogyan kezdődött az anyaországi pályafutása?
– Elindultam gyalog Budapestre, közben alkalmi napszámosmunkákat vállaltam. Először Hartáról ingáztam a fővárosba. Onnan németeket telepítettek ki, a feleségemet a családjával együtt meg oda telepítették át 1945 után Felvidékről. Először a szerb–magyar szótár számára készítettem más nevén szócikkeket. Aztán rám talált a földim, Csuka Zoltán író-költő, a Magyar–Jugoszláv Társaság főtitkára. Az egyesületnek volt egy lapja, először oda írtam. Eközben Hartán is dolgozgattam, lányos házaknál ebédelgettem vasárnaponként. Leánykérésem mulatságos történetét ma is szívesen elevenítgetjük föl. Elmentem hozzájuk Hartára, úgymond vasárnapi ebédre. De a virágról elfeledkeztem, a jövendőbelim nyomta a kezembe a csokrot, hogy „ezt te hozod a szüleimnek”. A hartai plébános úr már a leánykérési aktus és a ropogós kacsasült elfogyasztása előtt felköszöntötte a jegyespárt. Ötvenhét éve élünk boldog házasságban.
– A viszontagságok ellenére elég hamar bizonyította rátermettségét az anyaországban is.
– Szegény édesanyám könyörögve kérte még a szökésem előtt, de levélben is, hogy csak újságíró ne legyek, mert bajba kerülök megint. Ehhez képest, amikor szülém levélben értesített arról, hogy egy Magyarországra települő, boszniai magyar család hajlandó nekem elhozni Budapestre a legszükségesebb holmijaimat, én azt üzentem, hogy az írógépemre van szükségem. 1945-ben találkoztam Veres Péterrel, aki azt állította, hogy már régóta szeretett volna beszélni velem. Ez nem volt igaz, de ráhagytam. Beajánlott Szabó Pálnak, aki akkor a Szabad Szó, a Nemzeti Parasztpárt lapjának mindenese volt. A főszerkesztői tisztet Darvas József töltötte be. 1949-ben a nyílt diktatúra megszüntette a lapot, de Lestyán Sándor üzent értem, hogy jöjjek hozzá, a Friss Újsághoz, ám egy éven belül annak a redőnyét is lehúzták. Boldizsár Iván főszerkesztő 1950-ben írótársaim ajánlására fölvett a Magyar Nemzethez. Azóta megszakítás nélkül dolgozom a lapnál, „nemzetes őrhelyemet” az alatt a két év alatt sem hagytam el, amikor 1992–1993-ban a veszprémi Új Hírek főszerkesztője voltam.
– Az 1956-os forradalom után szilenciumra ítélték egy évre. Miért?
– Barcs Sándor, az MTI akkori igazgatója vezette azt a bizottságot, amely a Magyar Újságírók Országos Szövetségében vizsgálta az újságírók forradalmi tevékenységét. A „bűnöm” az volt, hogy megírtam: nem igaz, hogy Nagy Imre hívta be az orosz csapatokat. Ráadásul azt is tudták rólam, hogy Szolnokon voltam azokban a napokban népfrontülésen, hazafelé úton forradalmárokkal találkoztam és közéjük álltam. Újpesten még puska is volt a kezemben. Barcs végül számos társammal együtt egyéves eltiltásra ítélt. Ezt még csak kibírtuk, de erre az időre nem jár nekünk ma sem nyugdíj. A rendszerváltozás után szóvá tettem ezt az újságíró-szövetségben, de azóta sem intéz ebben az ügyben senki semmit.
– Térjünk át szépírói életművére. Harmincöt kötetes szépprózai munkásságában kitüntető helyet foglalnak el a – hetvenes évekig agyonhallgatott – délvidéki partizánvérengzéseket feldolgozó művek.
– Szökésem után először apám temetésére kaptam hazautazási engedélyt Temerinbe. Az első szobában virrasztottam fölötte, amikor valaki zörgött az ablakon. Egy magyar kisbíró volt. Azért jött, hogy elmondja a bácskai vérengzések történetét. Őt a szerb partizánok belelőtték a gödörbe, holtnak hitték, úgy élhette túl. Iszonyú dolgokat mesélt el nekem egy éjszaka alatt apám holtteste mellett. Elmondta, hogyan ölték meg a temerini községháza melléképületében Bujdosó bácsit a partizánok. Odahoztak egy magyar zászlót, s azt mondták neki: ha leköpi, akkor hazamehet. Az öreg nemet mondott, ekkor kivágták a nyelvét, utána agyonlőtték. A másik szörnyű történet volt, amikor szlovák partizánlányok meztelenre vetkőztettek magyar férfiakat, aztán sortüzet nyitottak rájuk, ők pedig halálukig énekelték a Kossuth-nótát, amelynek végére már csak egy legény állt a talpon, aki belekezdett a Himnuszba, s addig énekelte, amíg el nem találták.
– Öt regényt írt a magyarok legyilkolásáról, és számos elbeszélést. És mégis, mintha a nagyvilág süket lenne a mi fájdalmainkra. Volt-e foganatja?
– Vannak, akiknél értő fülekre talált a panasz, de a művelt Nyugat nem vesz tudomást a magyarság sorstragédiáiról. Értük, a földijeimért, a honfitársaimért is kiáltani kell, minél hangosabban, hogy meghallja a világ! Mert a bűnöknek nem csupán az elkövetése, hanem az elhallgatása is halálos vétek. Ez a küldetésem, ezért ma is élő fekete doboznak tartom magam. Amióta Budapestre kerültem, négyesztendei napszámoskodás mellett, és utána, immár ötvenhat esztendős Magyar Nemzet-beli munka közben is, megírtam harmincöt regényt. Elsőként tudattam a világgal 1977-ben a Sirató című regényemben a partizánok bácskai tömegmészárlását, folytattam az Akiért nem szól a harang, az Utolsó napok, az Irgalom nélkül, A reménység hídja című regényeimmel, az Újvidéki kaland című kötetem számos elbeszélésében. A mama fogta a kezemet közben odaátról, annak dacára, hogy féltett az újságírói és az írói pályától is. Érte és a honfitársaimért is szót kell emelnem. Tudnia kell mindenkinek, mit műveltek velünk az első, a második világháború alatt, és utána is. Írói üzenetemet úgy fogalmaznám meg: azért dolgozom, hogy majd egyszer minden magyar ember egyesülhessen a Németh László által is megálmodott szellemi hazában.
– A regényírás mellett ma is, minden héten megjelenik a Magyar Nemzet hétvégi mellékletében a senkivel össze nem téveszthető, varázslatos hangulatú irodalmi publicisztikája. Emellett ír az Új Ember című katolikus hetilapnak, és hetente hangzanak el a rádióban is jegyzetei. És senki sem kap közülünk annyi olvasói üzenetet, köszönő levelet, sms-t hetente, mint Sándor bácsi. Ma pedig elsőként veszi át a Mikszáth Kálmán-díjat, kollégája, írótársa, barátja, Fábián Gyula kezéből. Milyen érzés egy Mikszáth Kálmánról elnevezett díjban részesülni?
– Az, hogy megtiszteltetés, a valódi érzéshez képest semmitmondó. Idén, február 12-én leszek kilencvenkét esztendős, az írás ma is értelmet, keretet ad az életemnek. Most is, amikor öt esztendeje nehezen mozgok, így ritkán hagyom el a lakásomat. Hálás vagyok a feleségemnek, a szeretteimnek, a földijeimnek. És az sem véletlen, hanem sorsszerű, hogy éppen Mikszáth Kálmánról nevezték el ezt a szép díjat. Irodalmi műveiben soha nem feledte jelenének aktuális gondjait, kínjait, de az újságcikkeit is magas szinten, irodalmi igénnyel írta meg. Tudta, hogy e látszólag kétféle mesterség szorosan összefügg és összefonódik az elhivatott tollforgató életében. Ha nem tűnik szerénytelennek, erre törekszem én is a munkáimban.
origo.hu
Orbán Viktor: Régi és kínzó adósságát teljesítette Magyarország
