Der Spiegel (spiegel.de)
Beszorulva a köztes szerepbe címmel ír a németországi zöldek súlyos politikai válságáról a baloldali Der Spiegelben a wiesbadeni politológus, Hubert Kleinert. Szerinte ritkán volt olyan rossz hetük a zöldeknek, mint ez a most véget ért. A BND-vizsgálóbiztottság kapcsán bemutatott tojástáncukban alapvető dilemmájuk jutott kifejeződésre: a párt mindmáig nem tudta feldolgozni Fischer távozását.
Amennyiben a nyilvánosság egyáltalán tudomást vesz a zöldekről, az főként egy volt kormányzó párt múltfeldolgozása, amely láthatóan igen nehezükre esik. Azt ugyanis, hogy a párt rátalált volna ellenzéki szerepére Berlinben, tekintettel a BND/CIA-vizsgálóbizottság kapcsán bemutatott szaltóikra, aligha mondható. Először ellenzéki-populista pozícióból egy követelés élére nyomakodtak, majd később felismerték, hogy esetleg saját maguk ellen is vizsgálódniuk kellene a bizottságban, és emiatt behúzták a farkukat – ügyetlenebbek aligha lehettek volna. Miért olyan nehéz a zöldek helyzete?
Országosan elterjedt vélemény szerint a nagykoalíció indulása nem is volt olyan rossz. Angela Merkel jelenleg népszerűbb, mint valaha, a szociáldemokrata elvtársak visszakövetelik a szociális reformtémákban vezető szerepüket, és a gazdasági előrejelzések is enyhe javulásról szólnak. Két hónap után ugyan nem lehet megítélni egy új kormányt, egy azonban biztosan elmondható, a hatvannyolcas generáció kormányzati ideje meglepően hangtalanul ért véget. Azt ugyanis senki sem állíthatja, hogy bárhol is megsiratnák a Schröder–Fischer-kormányt. Majdnem megkönnyebbülve veszik tudomásul a németek, hogy a jelenlegi kabinet kormányozza és nem másik.
Bár egyik ellenzéki párt helyzete sem könnyű, de a zöldek külön hátrányos helyzetből indulnak, a könnyed ellenzéki aktivitásuknak a közeli múlt, hét esztendős kormányzati tevékenységük áll útjában. Mint egykori kormánypárt nem tehetik meg, hogy gombnyomásra ellenzéket alakítsanak, hiszen számos most megoldandó probléma szorosan kapcsolódik az ő kormányzati tevékenységükhöz.
A zöldek helyzetét tovább nehezíti, hogy Joschka Fischer egyelőre pótolhatatlannak tűnik, informális hatalomgyakorlási technikáival egyszerűen nélkülözhetetlenné tette magát. Hiszen Fischer párton belüli hatalma és funkciója – egészen Max Weber-i értelemben – igazi „karizmatikus uralom” volt. Ahol a kisugárzás, a hatalom akarása és az adott személy sikere számított a döntő legitimációs bázisnak. A karizmatikus uralom azonban nem ruházható át, ezért az így irányított szervezetek általában mindig utódlási válságoktól szenvednek, ha a vezető távozik.
Frankfurter Allgemeine Zeitung (faz.net)
A konzervatív német napilapban Berthold Kohler A diktátummal szemben című vezércikkében foglalkozik a német nyelvet kötelezővé tevő berlini iskolával.
Diszkriminációról szól a közbeszéd és a emberjogi standardok megsértéséről, leghatározottabb elítélésről: ilyen reakciók ismeretében akár azt is gondolhatnánk, hogy egy berlini szakiskola udvarát külföldi gyerekek germanizációs Guantánamójává alakították át. Még ehhez hasonló dolog sem történt. A felháborodás már akkor kirobbant, amikor egy éve az iskola vezetése úgy döntött – egyetértve a diákokkal és a szülőkkel –, hogy a diákoknak egymással az iskolában németül kell beszélniük.
Még nem régen magától értetődőnek számított, hogy a német iskolákban németül beszélnek. A berlini eset azt is mutatja, ez már egyáltalán nem természetes. Hiszen, mint a kritizált weddingi Herbert Hoover reáliskolában is a tanulók többsége is, „migrációs hátterű”, azaz a világ minden országából összeverődő külföldiekből állnak. S ekkor kiderül, hogy egy új társadalmi szerződéssel kell meghatározni, melyik legyen a közvetítő nyelv. Meddig lesz az még Goethe nyelve? Számos iskola áll ilyen probléma előtt Németországban, s már nem csak a nagyvárosokban.
A berlini iskola ügye és eljárása visszafogottabb nem is lehetne, s mégis jelentős agresszivitással reagáltak rá, többek között a németországi török szervezetek. Amit aligha lehet az integrációs szándék jeleként értékelni. A német érzelemkitörések azonban közvetlenül a vezető kultúráról folytatott vita magmakamrájából eredeztethetők. Hiszen a weddingi iskolaudvaron is ugyanaz a kérdés, mint amivel a hatóságok most a bevándorlóknak szegeznek: mit kívánhatunk, mit kell megkívánnunk azoktól a külföldiektől, akik hosszú ideig Németországban kívánnak tartózkodni, vagy németté kívánnak válni?
A válasz azért olyan nehéz, mert ez azt feltételezné, hogy létezik egy elképzelés arról, mi tesz valakit németté. Ez az önmeghatározás a második világháborút követően mindenekelőtt negatív definíció volt: kezdetben, a második világháborút követő években, a valamit soha többé nem tenni és valamivé soha többé nem válni határozta meg a németséget. Ebből levezették és német idealizmussal követték azokat a szabályokat, melyek az önfeladás határáig terjedő toleranciával és világra nyitottsággal alakították át a szövetségi köztársaságot. Ennek ellenére mégsem következett be az ígért multikulturális paradicsom. Németországban, az iskolai udvarokon is párhuzamos világok keletkeztek, ahol már a németeknek van szükségük kisebbségvédelemre. A német bevándorlási politika szabadossága nem integrációba, hanem szegregációs folyamatokba torkollott, melynek várhatóan még nincs vége.
A cikk szerzője szerint a polgári tábor elhanyagolta a bevándorlás kérdését, mert saját ideológiai pozíciójának foglya volt, miszerint Németország nem bevándorlóország. A baloldal nagy részének pedig Németország elnemzetietlenítése élete álmát jelentette. Ezért azután szinte semmilyen követelményt sem állítottak a Németországba érkező külföldiekkel szemben. Ennek természetesen gyorsan elterjedt a híre: Németország volt a titkos, de gondoskodó bevándorlási célország, mely a jólétéből részesedést ajánlott komolyabb ellentételezés, pl. a beilleszkedési szándék nélkül.
De legkésőbb amióta a vörös–zöld koalíció tovább könnyítette az állampolgárság elnyerését, a németeknek meg kell kérdezniük, kiket kívánnak sors és szolidaritási közösségükbe felvenni. Ez a közösség azonban csak akkor működhet és maradhat fenn, ha elismert szabályokra és közös értékekre épül – s ha a tagjai képesek magukat egymással megértetni.
Ezért szükséges elfogadtatni a bevándorolni szándékozókkal, hogy a német állampolgárság komoly érték, már csak a vele járó jogok és kötelezettségek miatt is. Még mindig a megtört identitásától szenvedve Németország nem fog igen gyorsan egy amerikai vagy svájci öntudatával a bevándorlóival bánni. Azt azonban tudatosítania kell új polgáraiban, hogy önképe történelmén alapul, hogy meg kívánja őrizni több ezer éves kultúráját, s két diktatúra romjaiból önmaga megvédésére képes demokráciaként támadt fel.
Senkit sem kényszerítenek arra, hogy német legyen. De csak az legyen német, aki valóban az akar lenni. Ehhez a szándékhoz, minimálisan hozzátartozik a német nyelv megtanulása. Ezt a minimális követelményt nem szabad Németországban feladni, ha az ország nem kíván különféle gettókra szétesni. Az elmaradt integráció következményei jól láthatók az iskolákban. Ezért a meghatározó kultúráról folyó vitát nem lehet megkerülni, mégha egyesek nagyon szeretnék is. A „német vezető kultúrát” bírálók azonban szintén egy vezető kultúra hívei (a multikulturális társadalom), melynek csődjét azonban már aligha lehet vitatni. De még a külföldi-politikában is magának követeli a német a közbeszéd irányítását, hogy meghatározhassa, mi számít Németországban jónak és haladónak. A remény jeleként értékelhető, hogy régi és új német polgárok már nem vetik alá magukat eme diktátumnak, mert saját tapasztalataik alapján sokkal jobban tudják, mit kell tenniük.
origo.hu
Teljesen máshogyan beszél nyilvánosan és a magánbeszélgetéseiben Magyar Péter a nyugdíjasokról
