Der Spiegel (spiegel.de)
Beszorulva a köztes szerepbe címmel ír a németországi zöldek súlyos politikai válságáról a baloldali Der Spiegelben a wiesbadeni politológus, Hubert Kleinert. Szerinte ritkán volt olyan rossz hetük a zöldeknek, mint ez a most véget ért. A BND-vizsgálóbiztottság kapcsán bemutatott tojástáncukban alapvető dilemmájuk jutott kifejeződésre: a párt mindmáig nem tudta feldolgozni Fischer távozását.
Amennyiben a nyilvánosság egyáltalán tudomást vesz a zöldekről, az főként egy volt kormányzó párt múltfeldolgozása, amely láthatóan igen nehezükre esik. Azt ugyanis, hogy a párt rátalált volna ellenzéki szerepére Berlinben, tekintettel a BND/CIA-vizsgálóbizottság kapcsán bemutatott szaltóikra, aligha mondható. Először ellenzéki-populista pozícióból egy követelés élére nyomakodtak, majd később felismerték, hogy esetleg saját maguk ellen is vizsgálódniuk kellene a bizottságban, és emiatt behúzták a farkukat – ügyetlenebbek aligha lehettek volna. Miért olyan nehéz a zöldek helyzete?
Országosan elterjedt vélemény szerint a nagykoalíció indulása nem is volt olyan rossz. Angela Merkel jelenleg népszerűbb, mint valaha, a szociáldemokrata elvtársak visszakövetelik a szociális reformtémákban vezető szerepüket, és a gazdasági előrejelzések is enyhe javulásról szólnak. Két hónap után ugyan nem lehet megítélni egy új kormányt, egy azonban biztosan elmondható, a hatvannyolcas generáció kormányzati ideje meglepően hangtalanul ért véget. Azt ugyanis senki sem állíthatja, hogy bárhol is megsiratnák a Schröder–Fischer-kormányt. Majdnem megkönnyebbülve veszik tudomásul a németek, hogy a jelenlegi kabinet kormányozza és nem másik.
Bár egyik ellenzéki párt helyzete sem könnyű, de a zöldek külön hátrányos helyzetből indulnak, a könnyed ellenzéki aktivitásuknak a közeli múlt, hét esztendős kormányzati tevékenységük áll útjában. Mint egykori kormánypárt nem tehetik meg, hogy gombnyomásra ellenzéket alakítsanak, hiszen számos most megoldandó probléma szorosan kapcsolódik az ő kormányzati tevékenységükhöz.
A zöldek helyzetét tovább nehezíti, hogy Joschka Fischer egyelőre pótolhatatlannak tűnik, informális hatalomgyakorlási technikáival egyszerűen nélkülözhetetlenné tette magát. Hiszen Fischer párton belüli hatalma és funkciója – egészen Max Weber-i értelemben – igazi „karizmatikus uralom” volt. Ahol a kisugárzás, a hatalom akarása és az adott személy sikere számított a döntő legitimációs bázisnak. A karizmatikus uralom azonban nem ruházható át, ezért az így irányított szervezetek általában mindig utódlási válságoktól szenvednek, ha a vezető távozik.
Frankfurter Allgemeine Zeitung (faz.net)
A konzervatív német napilapban Berthold Kohler A diktátummal szemben című vezércikkében foglalkozik a német nyelvet kötelezővé tevő berlini iskolával.
Diszkriminációról szól a közbeszéd és a emberjogi standardok megsértéséről, leghatározottabb elítélésről: ilyen reakciók ismeretében akár azt is gondolhatnánk, hogy egy berlini szakiskola udvarát külföldi gyerekek germanizációs Guantánamójává alakították át. Még ehhez hasonló dolog sem történt. A felháborodás már akkor kirobbant, amikor egy éve az iskola vezetése úgy döntött – egyetértve a diákokkal és a szülőkkel –, hogy a diákoknak egymással az iskolában németül kell beszélniük.
Még nem régen magától értetődőnek számított, hogy a német iskolákban németül beszélnek. A berlini eset azt is mutatja, ez már egyáltalán nem természetes. Hiszen, mint a kritizált weddingi Herbert Hoover reáliskolában is a tanulók többsége is, „migrációs hátterű”, azaz a világ minden országából összeverődő külföldiekből állnak. S ekkor kiderül, hogy egy új társadalmi szerződéssel kell meghatározni, melyik legyen a közvetítő nyelv. Meddig lesz az még Goethe nyelve? Számos iskola áll ilyen probléma előtt Németországban, s már nem csak a nagyvárosokban.
A berlini iskola ügye és eljárása visszafogottabb nem is lehetne, s mégis jelentős agresszivitással reagáltak rá, többek között a németországi török szervezetek. Amit aligha lehet az integrációs szándék jeleként értékelni. A német érzelemkitörések azonban közvetlenül a vezető kultúráról folytatott vita magmakamrájából eredeztethetők. Hiszen a weddingi iskolaudvaron is ugyanaz a kérdés, mint amivel a hatóságok most a bevándorlóknak szegeznek: mit kívánhatunk, mit kell megkívánnunk azoktól a külföldiektől, akik hosszú ideig Németországban kívánnak tartózkodni, vagy németté kívánnak válni?
A válasz azért olyan nehéz, mert ez azt feltételezné, hogy létezik egy elképzelés arról, mi tesz valakit németté. Ez az önmeghatározás a második világháborút követően mindenekelőtt negatív definíció volt: kezdetben, a második világháborút követő években, a valamit soha többé nem tenni és valamivé soha többé nem válni határozta meg a németséget. Ebből levezették és német idealizmussal követték azokat a szabályokat, melyek az önfeladás határáig terjedő toleranciával és világra nyitottsággal alakították át a szövetségi köztársaságot. Ennek ellenére mégsem következett be az ígért multikulturális paradicsom. Németországban, az iskolai udvarokon is párhuzamos világok keletkeztek, ahol már a németeknek van szükségük kisebbségvédelemre. A német bevándorlási politika szabadossága nem integrációba, hanem szegregációs folyamatokba torkollott, melynek várhatóan még nincs vége.
A cikk szerzője szerint a polgári tábor elhanyagolta a bevándorlás kérdését, mert saját ideológiai pozíciójának foglya volt, miszerint Németország nem bevándorlóország. A baloldal nagy részének pedig Németország elnemzetietlenítése élete álmát jelentette. Ezért azután szinte semmilyen követelményt sem állítottak a Németországba érkező külföldiekkel szemben. Ennek természetesen gyorsan elterjedt a híre: Németország volt a titkos, de gondoskodó bevándorlási célország, mely a jólétéből részesedést ajánlott komolyabb ellentételezés, pl. a beilleszkedési szándék nélkül.
De legkésőbb amióta a vörös–zöld koalíció tovább könnyítette az állampolgárság elnyerését, a németeknek meg kell kérdezniük, kiket kívánnak sors és szolidaritási közösségükbe felvenni. Ez a közösség azonban csak akkor működhet és maradhat fenn, ha elismert szabályokra és közös értékekre épül – s ha a tagjai képesek magukat egymással megértetni.
Ezért szükséges elfogadtatni a bevándorolni szándékozókkal, hogy a német állampolgárság komoly érték, már csak a vele járó jogok és kötelezettségek miatt is. Még mindig a megtört identitásától szenvedve Németország nem fog igen gyorsan egy amerikai vagy svájci öntudatával a bevándorlóival bánni. Azt azonban tudatosítania kell új polgáraiban, hogy önképe történelmén alapul, hogy meg kívánja őrizni több ezer éves kultúráját, s két diktatúra romjaiból önmaga megvédésére képes demokráciaként támadt fel.
Senkit sem kényszerítenek arra, hogy német legyen. De csak az legyen német, aki valóban az akar lenni. Ehhez a szándékhoz, minimálisan hozzátartozik a német nyelv megtanulása. Ezt a minimális követelményt nem szabad Németországban feladni, ha az ország nem kíván különféle gettókra szétesni. Az elmaradt integráció következményei jól láthatók az iskolákban. Ezért a meghatározó kultúráról folyó vitát nem lehet megkerülni, mégha egyesek nagyon szeretnék is. A „német vezető kultúrát” bírálók azonban szintén egy vezető kultúra hívei (a multikulturális társadalom), melynek csődjét azonban már aligha lehet vitatni. De még a külföldi-politikában is magának követeli a német a közbeszéd irányítását, hogy meghatározhassa, mi számít Németországban jónak és haladónak. A remény jeleként értékelhető, hogy régi és új német polgárok már nem vetik alá magukat eme diktátumnak, mert saját tapasztalataik alapján sokkal jobban tudják, mit kell tenniük.
origo.hu
Apokaliptikus felvételek Rákosrendezőről: szeméthegyek, mocsok, hajléktalantantanyák
