Különös leckét hallgathattak történelemből tegnap a középiskolás diákok. Az iskolákban zajló megemlékezéseken arról beszéltek nekik, hogy 1947. február 25-én a szovjet katonák elhurcolták a magyar nemzetgyűlés képviselőjét. Egy idegen hatalom katonái egy másik állam parlamentjének első emberét csak úgy felpakolták a nagy fekete autóra.
Első alkalommal tiltakozott szövetségesénél Amerika. Weems tábornok a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól (SZEB) jegyzéket intézett Szviridov tábornokhoz, a SZEB orosz elnökéhez, s leírta: „Az Egyesült Államok kormánya most arra kényszerült, hogy kifejezésre juttassa a most Magyarországon kipattant politikai válság miatti aggodalmát. Az események a magyar belügyekbe való külföldi beavatkozásra mutatnak annak érdekében, hogy a magyarországi kisebbségi elemek rákényszerítsék akaratukat a nép által választott többségre...”. A levélnek vajmi kevés hatása volt Moszkvára. Kovács Béla 1955-ig raboskodott a Szovjetunióban.
De ki volt ez a bátor magyar, aki egyedül is dacolni tudott a Csaptól Vlagyivosztokig dagadó, agresszív szovjethatalommal? Kovács Béla, a koalíciós idők legerősebb magyar parlamenti pártja, a nemzeti-keresztény Független Kisgazdapárt főtitkára már a német megszállóknak is útjába került. Többek közt azért, mert 1943 júliusában a Szociáldemokrata Párttal közösen memorandumot nyújtott be Kállay Miklós miniszterelnöknek, elítélve a magyar hadba lépést és visszatérést sürgetve a Teleki-féle semlegességi politikához. A német megszállás után Kovács Béla bujkálni kényszerült, egész addig, amíg az oroszok bevonulásával véget nem ért a háború. Az ismételten megszállt országban, ahol belügyi államtitkár lett, Kovács gyorsan átlátta, hogy milyen veszélyek fenyegetik a magyar függetlenséget. Pártja az 1945-ös nemzetgyűlési választásokon a mandátumok 57 százalékát szerezte meg, s az első naptól az agresszív elnyomó politikát folytató megszállókra, a megfélemlítésre és terrorra támaszkodó kommunisták csak 17 százalékot.
Büdös paraszt – mondták a Nemzetgyűlés képviselőjének
A több éves koalíciós játszma, háttérben az egyre brutálisabb és nyíltabb diktatúrára berendezkedő szovjetizált államhatalommal, a magyar demokratikus rendszer elleni támadások, a „leszalámizás” története volt. Sorban hurcolták el a kommunista diktatúra berendezkedésének útjában álló pártok és szervezetek tagjait, vezetőit. 1946-1947 folyamán a Magyar Közösség elleni per jelezte, hogy a kommunisták a politikai szervezkedés legelemibb formáit sem tűrik meg az országban. A totális diktatúra bevezetésének útjában álló egyik legutolsó célpont Magyarország erős embere, a Kisgazdapárt főtitkára állt.
A magyar parlamentarizmus legfényesebb lapjai közé tartozik 1947 eleje, amikor a szovjet katonák által megszállt, s az ÁVO terrorlegényei által naponta meggyötört ország parlamenti képviselői a kommunista párt leghisztérikusabb követelésére sem voltak hajlandóak visszavonni Kovács Béla mentelmi jogát. Ez is csak ideig-óráig jelenthetett számára védelmet: az európai diplomácia történetében szinte egyedülálló módon a szovjet katonák lakásáról hurcolták el a nemzetgyűlés képviselőjét.
1945 február 25-e történetét Pfeiffer Zoltán, a Kisgazdapárt igazságügyi államtitkára egy amerikai magyar lapban, a Wisconsini Magyarság 1972. július 28-i számában idézte föl. Leírta: 1947, február 24-én Kovács Béla önként ment be a rendőrségre, hogy ott vallomást tegyen; szándéka az volt, hogy ezután lemond mandátumáról és politikai tisztségeiről. Pfeiffer erről tudomást szerezve berontott Péter Gáborhoz és követelte, hogy Kovácsot azonnal engedjék szabadon. A kisgazda politikus Rajk László kommunista belügyminiszterrel is beszélt, mint visszaemlékezésében írja, az ÁVO rettegett főnökétől együtt hívták fel Rajkot s ő kiabált a belügyminiszterrel. Fenyegetőzött, hogy minden szobába benyit, amíg meg nem találja Kovácsot, nem érdekli, ha őt is letartóztatják. Valamiért Péterék meghátráltak, s rövidesen előhozták Kovács Bélát, majd a két kisgazda szabályosan kitört a rendőrségről: „Péter Gábor, látva erőszakosságunkat, nem állt utunkba, hanem úgy tett, mintha udvariaskodna, kikísért bennünket a lépcsőházig és szabad utat intett fogdmegjeinek”.
Kovács elmondta, hogy a rendőrségen addigra „büdös parasztnak, hazaárulónak, bitang reakciós gazembernek” nevezeték, majd sorra behozták a parasztszövetségi tisztviselőket és kisgazdapárti képviselőket, akik „könnyesen mondták a szemébe, hogy igenis ő volt a társaság irányítója, az összeesküvés politikai támogatója.” Mindenáron bele akarták keverni ugyanis a Kisgazdapártot és annak főtitkárát a Magyar Közösség perébe. Kovács teljesen összetört, idegei kis híján felmondták a szolgálatot. Nem sokkal ezután, Kovács Váci utcai lakásán, mint azt a képviselőt a lakásán kereső Pfeiffer elmondja, egy egész század orosz katona kereste két tábornokkal. Az egész környéket lezárták, a lakáson házkutatást tartottak.
Pfeiffer filmbe illő visszaemlékezéseinek utolsó kockája Tildy Zoltán köztársasági elnöknél, egy esti társaság körében peregnek le, itt éri a jelen lévőket a hír, hogy Kovács Bélát „a katonai hatóságok letartóztatták”. A vád: összeesküvés.
Igaz-e, hogy a mai fiataloknak ez már csak távoli, ködös történet valami képtelen, törvénytelen időszakról, hiszen mindez ma már csak történelem? Az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott határozata értelmében a középiskolákban megemlékezéseket tartanak Kovács Béla elhurcolásának évfordulóján, február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján.
Csakhogy Kovács Béla története nem ért véget. 2002 januárjában az V. kerületi önkormányzat MSZP-SZDSZ-Fórum a Belvárosért frakcióinak balos többsége kézzel-lábbal küzdött az ellen, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma kérésének eleget téve szobor állíttassék Kovács Bélának a Parlament előtt, a Kossuth téren.
Máig feltáratlan a százmillió áldozat emléke
Keresve sem találhatnánk három oly különböző karakterű embert, mint gróf Bethlen István magyar miniszterelnök, Raoul Wallenberg svéd diplomata és Kovács Béla kisgazda képviselő. De egy tekintetben mégis közösek voltak. Mindhárman elhívatottak voltak és tiltakozni próbáltak az embertelenségek ellen. Végül mindhármukat elhurcolták a Szovjetunióba. Ez a tény nem tesz közéjük egyenlőségjelet, de nekünk mégis érdemes elgondolkodni azon, mit is jelent, hogy a végzet ezt a három oly különböző szándékot és sorsot annyira hasonló módon pecsételte meg – emelte ki Orbán Viktor a kommunizmus emléknapján mondott, 2004-es beszédében.
A kommunizmus, ez a nácizmussal oly rokon, gyűlöletre, megosztásra és az ellenség kíméletlen megsemmisítésére alapozó ideológia, mely valami utopisztikus, életidegen, falanszterszerű jövőkép, „a kommunizmus felépítése” álmát kergetve, egy vérbajban meghalt, zavaros fejű, a tömegek tervszerű kiirtását először megvalósító orosz puccsista vezér eszméire alapozva úgy tett el láb alól 100 millió embert, hogy azok emlékét a mai napig szinte modortalanság akár fölvetni, számonkérni. Az ilyesmi politikailag nem korrekt magatartás Európában.
Ezen a napon a középiskolás diákok legalább hallhatnak egy korszakról, a tömeges megsemmisítés koráról, mely Szovjet-Oroszországban, 1918-ban vette kezdetét, ahogy Stéphane Courtois A kommunizmus fekete könyvében megírja: itt és ekkor történt meg, 1918-1922 között túszok vagy ítélet nélkül bebörtönzött emberek tízezreinek agyonlövése és több százezer föllázadt munkás és paraszt lemészárlása. Ezt követte a kommunista hatalom által gerjesztett, 5 millió ember halálát okozó éhínség 1922-ben, a doni kozákok kiirtása 1920-ban. Folytathatnánk: Courtois óvatos becslései szerint is tízezreket gyilkoltak le a szovjet koncentrációs táborokban 1918-és 1930 között; még mindig nem tartunk az 1933-as hitleri puccsnál. S hol vannak még a sztálini idők, a háború, Kelet- és Közép-Európa közel fél évszázados szovjet megszállása. S 1989, mely után semmiféle komoly elszámolás nem történt, Magyarországon különösen nem.
A kommunizmus áldozatainak emléknapja lehetőséget ad arra, hogy a kollektív emlékezetben legalább egy villanásra megjelenjen egy korcs ideológia emléke, s a nemzet emlékezzen történetének legsötétebb korszakára.
Forrás: HVG, Heti Magyarország (1994), Magyar Nemzet, Stéphane Courtois: A kommunizmus fekete könyve
origo.hu
Érkezik az első nagy havazás, mutatjuk hol és mikor
