Nagypéntek: a gyász és a remény napja

Jézus szenvedésének, halálának és feltámadásának megünneplése nagycsütörtökön, nagypénteken és nagyszombaton a kereszténység egész évi liturgiájának csúcspontja. Nagypéntek gyásznap, Krisztus keresztre feszítésének napja, de a remény napja is. • Húsvéti szentmisék és istentiszteletek• A pápa vezette a nagypénteki misét

„A hatodik órától a kilencedik óráig sötétség borult az egész földre.
Kilenc óra tájban Jézus felkiáltott, hangosan mondva: „Éli, Éli, lamma szabaktani?” Vagyis: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”
Ezt hallva az ott állók közül néhányan megjegyezték: „Illést hívja.„
Egyikük rögtön odaszaladt, fogott egy ecetbe mártott szivacsot, rátűzte egy nádszálra és inni adott neki.
A többiek meg így beszéltek: „Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa!”
Most Jézus még egyszer hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét.”
(Mt,27.46-50.)

A húsvét a keresztény világ legnagyobb ünnepe: Krisztus kínszenvedésére, kereszthalálára és feltámadására emlékezünk ezeken a napokon.
Nagypénteken arra az áldozatra emlékezünk, ami által a keresztény hit szerint a megváltás valósággá lett: Jézus Krisztus irántunk való személyes szeretetből az életét adta, hogy reményünk legyen az örök életre.

Nagypéntek két szempontból is szigorú böjti nap: egyrészt bűneink tették szükségessé, hogy Isten a végsőkig adja magát az ember életéért, hogy hitetlenségünk legmélyén a szenvedésből és a halálból is részt vállaljon. Másrészt nagypénteken Jézus egyedül maradt: tanítványai elhagyták, és ez a mai keresztényeket személyes bűneikre emlékezteti: arra, hogy ezerféle módon megtagadhatjuk az értünk meghalt, bennünket megváltó Krisztus iránti hűséget.

Az első keresztények Jézus halála napját liturgia nélküli ünnepként tartották egész napos szigorú böjtölésben. Csak a IV. században alakultak ki nagypéntek különféle istentiszteleti formái eucharisztikus ünneplés nélkül. Jeruzsálemben e napon imádkozva vonultak az utolsó vacsora termétől a kálváriáig, ahol a püspök tiszteletadásra felmutatta a népnek a szent kereszt ereklyéjét. Utána szentírási részleteket olvastak fel, és a papság kisebb csoportoknak mondott beszédet.

Rómában a VII. századtól kezdve olvasták János evangéliumából Jézus szenvedéstörténetét. A VIII. században a pápa kezében a tömjénezővel haladt a szent kereszt ereklyéje előtt, majd a kereszthódolat után igeliturgia következett. Szentáldozás nem volt, a XII. századtól a szertartást végző pap áldozott, más nem. XII. Piusz pápa 1955-ben engedélyezte ismét az áldozást a nagyhét megújításával.

(katolikus.hu,biblia.hu)