Bolgár György: Kedves blogom, kedves naplóm

Bolgár György: Kedves blogom! Sokadszorra írok már beléd, mert olyan jól kitaláltalak, hogy nincs szívem elhagyni téged. Esküszöm, mindennap izgatottan klikkelek rád, hogy van-e benned megint valami új, amit nem szóvivőm útján, hanem rajtad keresztül közlök, amíg rá nem döbbenek, hogy ha én nem írok, addig sajnos marad a régi, az embereimre ugyebár mégsem bízhatok személyes vallomásokat. Tudod, nem könnyű egy miniszterelnök élete, a munkaidő általában 24 órás, és nehéz egy kis szabadidőt találni arra, hogy megosszam veled mindazt, ami velem és az országgal történt, meg amit erről gondolok. Mindegy, a 25-ik órában azért rendszerint eljutok hozzád is, és rajtad keresztül azokhoz, akik szeretnének belém látni. Mert ismerjük el: ez a blog nem a kettőnk magánügye. Én ugyan azért írom, hogy kiöntsem neked a lelkem, de közben természetesen tudom, hogy lelkem háborgását vagy megnyugvását nagy figyelemmel kísérik a lélekelemzők. Úgyhogy lefekszem a kanapéra, és mondom, mondom a diktafonnak, olyan lendületesen és őszintén, hogy még Freud doktor is megirigyelné. De hát nem ő kapja a szöveget, hanem a munkatársaim egy kis stilizálásra, hogy ne legyek már olyan ütős, amilyen egyébként volnék.

(Népszava, 2006. augusztus 18.)