Haraszti Gyula: A szólás rabsága

Haraszti Gyula: Híreink szerint a katonák között fénymásolatban terjed a cikkünk, miközben a vezérkar egyszerre sír és nevet. A parancsnokságok összevonása után áttelepülésre vagy nyugállományba vonulásra kényszerülő katonai vezetők és a misszióból a lepusztult laktanyákba visszaküldött hivatásos katonák most inkább kacagnak egy kicsit. A kedvezményezettek pedig ádáz lendülettel, dühödten keresik, hogy ki adta ki az információkat a sajtónak a missziónál kialakult állapotokról. A Pulitzer-emlékdíjat egykor kiérdemelt riportműsorban eközben egy szót sem szól senki arról, hogy mi lesz azokkal a katonákkal, akiket a kemény kiképzést követően lecseréltek, és most fél évig várhatják, hogy újra esélyük legyen egy jól fizető misszióra. Egy szó sem esik a köz szolgálatáért elméletileg felelős televízióban arról sem, hogy a kiebrudalt, kiválóan képzett hivatásosok helyére lépők milyen teljesítményt nyújthatnak majd a néhány hetes összetartó gyakorlatok után egy olyan országban, amelyet hadszíntérré változtattak az ellenállók és a kábítószer-kereskedők. Árva kukkot sem hallhattunk A szólás szabadságában az új parancsnokokról sem, akiknek az elődeikhez képest a nullával egyenlő a közvetlen helyismerete a magyarok táborának új helyszínén, ahol nemrég vállról indítható rakétával követtek el merényletet a magyar felderítőket is szállító holland konvoj ellen.
A szólás szabadságában szépen kihal a társalgás, és Győrffy kapcsol egy biztonságpolitikai szakértőt, hogy aztán meghajolva a vendégei előtt megköszönje a beszélgetést. A szolnoki laktanya környékén harminc katona dühödten vágja a képernyőhöz a távkapcsolót.

(Magyar Nemzet, 2006. augusztus 10.)