A minden egész harmóniája

Természetem címmel látható a Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Házban Baricz Katalin fotókiállítása. A 2005- ös Magyar Fotográfiai Nagydíjat elnyert fotóművész tárlata szeptember 10- ig tekinthető meg. A képek mellett az azonos címmel szerzői kiadásban megjelent Baricz-naplókötet egy-egy gondolattöredéke olvasható – a fonyódi szülőházról, André Kertészről, vagy akár az épp lefotózott búzaszemről.

Egy érzékeny nő találkozása a fényérzékeny anyaggal, kicsit megfűszerezve Baricz-módra, és kész a kép, amin csak egy árnyék kúszik végig a tornác oszlopán, egy macska heveredik a világ legkényelmesebb pózába, korántsem a fényképész kedvéért, csak úgy saját jóérzése okán – írja Kincses Károly Baricz Katalin fotóiról. Nehéz ehhez bármit is hozzátenni. Úgy általában nehéz a Baricz-képekről bármit is mondani: a beszéd, a körülírás csak elrontja, elmaszatolja azt a tökéletes harmóniát, amivel egy-egy képén együtt él a természet, a modell, a fényképezőgép és a művész. Nála még a „beállított” kép fogalma is értelmét veszti: ha egy teknőbe beleültet egy gyereket, vagy beleállít egy nőt, az is olyan, mintha épp csak észrevette volna a pillanatot. Mozdulatok, gyerekek, macska, öreg ház, apja fonyódi kertje, levélárnyék, kettős portré, a kert végében fáradtan üldögélő két idős ember. Aktok: akt önmagában, akt a természetben. Sorozat André Kertész tiszteletére – mindegyik száz százalékos felvétel. Egyetlen hiba nélkül, pontosan, tisztán sorakoznak a képek.

Igényesség, emberfeletti türelem, ráérzés, nyugalom – és nem utolsósorban nagyon biztos kéz kell ahhoz, hogy az ilyen fotó megszülessék. És még valami: alázat. Az a fajta alázat, amikor a művész nem magát akarja mindenáron megmutatni, hanem a világot maga körül. Baricz Katalin, úgy tűnik, a világnak egy speciális, a művészek által egyre ritkábban keresett arcát akarja megmutatni: a fellelhető pillanatok törékeny szépségét és a minden egész harmóniáját.

Az aktok szépségét, az öreg arcok szépségét, a házfalon megtörő fény vagy a búzaszem isteni logikáját. Baricz-képekbe merülni egyfajta meditációs állapot. Nyugalom. Béke. Utána egy ideig megint úgy tűnik, hogy minden egész nem törött még el teljesen.

Különös, de a képekhez mellékelt naplótöredékek ezúttal nem segítik a megértést. Ezek a fotók önmagukban is megállnak és leolvasható róluk a történet. Nem kellett volna szavakban még egyszer hozzájuk mesélni ugyanazt – még akkor sem, ha ezek a gondolatfutamok, verstöredékek és reflexiók közel ugyanazt a minőséget képviselik, mint a fényképek.

A Baricz-képekben ugyanis pont az a jó, hogy nem lehet őket megmagyarázni. Még a saját alkotójuk sem tudja őket megmagyarázni. És valahol itt kezdődik a zsenialitás.