Aczél Endre: Nem kabinetkérdés

Aczél Endre: Két dolog között szerintem különbséget kell tenni. Az egyik az „euróalkalmasság”, amelyik kétségkívül szívügye az Európai Uniónak. Az unió azt akarja, hogy új tagjai folytassanak prudens költségvetési politikát – azaz ne költekezzenek mértéken felül -, és pénzpolitikájukat viszonylag szigorú eszközökkel tartsák karban. Ebben a tekintetben Csehország, Szlovákia és Lengyelország jobban, sokkal jobban áll, mint Magyarország. Az azonban már az illetők szuverén döntésének kérdése, hogy mikor óhajtanák az eurót bevezetni. Magyarországon, úgy fest, a képesség, a többieknél pedig az akarat hiányzik hozzá. Mert „annyira azért” senki nincsen meggyőzve afelől, hogy az euró bevezetésével járó kétségtelen előnyök (a valutaátváltási költségek megspórolása, de sokkal inkább a stabil árfolyam) valóban oly számosak-e, hogy kereskedelmi forgalomban, gazdasági növekedésben kiegyensúlyozzák az önálló monetáris politika eszközeinek (árfolyam- és kamatszabályozás) alkalmazásából adódó mozgástér elmaradását. Azok az elemzések, melyeket láttam, erre a kérdésre egyáltalán nem adnak egyértelmű választ. Következésképp semmi sietség nem indokolt az euró bevezetésében. A monetáris függetlenség feladása alapvető eszközöktől fosztja meg az euróövezethez csatlakozókat: sem tetszés szerint fűteni, sem hűteni nem tudják gazdasági fejlődésüket, holott például a balti országok esetében ez utóbbira lenne szükség. Ezt Brüsszelben/Frankfurtban is tudják. Ezért nem is csinálnak kabinetkérdést abból, hogy egy „euróalkalmas” ország mikor lép ténylegesen az euróövezetbe.

(Népszabadság, 2006. szeptember 5.)