Sólyom László ünnepi írása a Heti Válaszban

„Az ötvenedik évfordulóra a közös ünneplés felfokozott reményével kezdtünk készülni. Közösen akartunk megemlékezni a magyar forradalomról a világgal, amely kész ünnepelni saját egykori önmagát, amikor lelkesedett, és amikor segítette a menekülteket. Együtt ünnepelhetnénk azt is, hogy egy szabad és független Magyarország emlékezik az évfordulóra. Legalább erre az egy napra jó lett volna visszatérni azoknak a napoknak a szelleméhez: az egységhez, önmagunk felülmúlásához. Nem tudom, lehetséges-e még."

Agenda
Talán a hetvenes évek közepén találtam rá véletlenül Arany János Évnapra címû költeményére. Hiányosan maradt meg emlékezetemben, így mondogattam magamban a jeltelenül elsikló október végi napokban: „Kelsz és lenyugszol észrevétlenül / végzetes évi nap!” A vigasztalanság tökéletes megtestesítôjének éreztem ezt a verset. Csak most jöttem rá, amikor a biztonság kedvéért megnéztem a szöveget, hogy kimaradt a második sor: „Innep volnál, de senki meg nem ül.”
Íme, már megüljük az ünnepet. Vajon a keserűség is elszállt? Az évforduló arra késztet, hogy szembenézzünk néhány kérdéssel. Még nincs kész a leltár.
A Heti Válasz ünnepi melléklete, amelyhez ezt a bevezetőt írom, megnyugtatóan széles kört ölel fel, konkrét témák sokaságát nyújtja ’56 felidézéséhez és megértéséhez. Nagy jótétemény a részletkérdések megbízható tárgyalása egy olyan korban és közegben, amikor az ’56-os forradalom általános értékelése – a hivatalos, politikai emlékbeszédek megkerülhetetlen témája – az eddigi tapasztalat szerint elvész az elvont magasztalásban, s abban a már kialakult toposzban, hogy a rendszerváltás beteljesítette ’56 törekvéseit. Minden hivatalból ünneplő hivatalból örökös. S emellett persze kellőképpen el vannak helyezve az aktuális politika áthallásos mondatai is. Ráadásul mindez aligha kárhoztatható: amíg nincs meg a nemzeti kánon, amíg nincs Pilvax, Landerer és Heckenast, a Nemzeti Múzeum lépcsője – addig bízni kell abban, hogy ünnepléseink idővel mégis elvezetnek oda.
Az idő mégiscsak segít. Ötven év nagy idő: két generáció nőtt fel. ’56-ot nem lehet önmagában szemlélni, az azóta eltelt ötven év nélkül.
Az én nemzedékem az utolsó, amelynek személyes élménye volt a forradalom és a megtorlás ideje is. Ha ’56-ról gondolkodunk, saját életünkről kell elgondolkodnunk. Nekünk és a nálunk idősebbeknek nem lenne szabad úgy elmennünk, hogy ezt a személyes tartozást ne rendeznénk. Mit tisztáztunk a magunk számára a megtapasztaltakból? Mikor? Mit és hogy adtunk tovább gyerekeinknek? Az 1990 utáni történetírás gyakran 1956-ot teszi meg viszonyítási pontnak a Kádár-korszak és az arra következők története és értékelése számára. Ez lehet módszertani szempontból gyümölcsöző, de a mindennapok története nem így folyt. Generációnk életstratégiáinak vizsgálatához azonban nagyon hasznos mércét ad.
Megvan a munkája az utánunk jövőknek is. Vannak lezárt teljesítmények: azoké, akik – az idősebbekkel együtt – a nyolcvanas években visszahozták ’56 emlékét a politikai köztudatba, s a rendszerváltáshoz vezető folyamat fontos részévé tették. És egyre többen lesznek a fiatalok, akik már a szabadságban nőttek fel. Immár világos, az ő feladatuk lesz, hogy ’56 kánonját megteremtsék, és a forradalom napját nemzeti ünneppé tegyék.
Ők majd megalkotják a maguk képét ’56-ról és a kádári évtizedekrôl. Észlelni és elemezni fogják a Nagy Csöndet. És lesz véleményük arról is, mi történt ötvenhattal 1989 után. Ítélkezni fognak az apák felett. De bízzunk benne, hogy saját igényeiket, eszméiket, lelki szükségleteiket rá tudják majd vetíteni az ötvenhatos forradalomra. Bízzunk benne, hogy meg fogják találni a találkozási pontokat a tagadhatatlan történelemmel. Merjük remélni, hogy megismétlődik, ami 1848-cal megtörtént a XIX. század befejező évtizedeiben, amikor március 15-ét és a szabadságharcot ünnepévé fogadta a nemzet, amikor mindenütt Kossuth- és Petőfi-szobrokat állított a köz adakozása, s amikor ezekre a nevekre keresztelték a főutcákat.
Miért hagynánk azonban, hogy az utókor a mi véleményünket ne vegye számításba? Nem zárult le sem felelősségünk, sem szerepünk. Még itt vagyunk, s az, ahogy ünnepelünk, ’56 történetének része lesz.
A forradalom mint egy csillagrobbanás ragyogott fel 1956 októberében és novemberében. Így fénylett fel ismét 1989 júniusában, amikor igazságot szolgáltattak neki. Mindig csak az alapkérdésrôl volt szó. A példátlan nemzeti egység, az abszolút morális emelkedettség és igazságtudat, a váratlan és sikeres önszerveződés munkástanácsokban és forradalmi bizottságokban azon a közös alapon nyugodott, hogy vissza kell szerezni Magyarország függetlenségét. A Rákosi-rendszernek is mint a Szovjetunió által az országra erőltetett és fenntartott rendszernek kellett buknia. Minden más, így a különféle társadalmi programok színre lépése, a jövő útjának szabad eldöntése ezután következhetett volna. 1989-ben ismét egyetlen alapkérdést kellett eldönteni. Azt, hogy 1956 forradalom volt, nem pedig ellenforradalom. Ezt a választ kellett megadni, s hogy ebből mi következhet, a válasz utánra maradt.
A rendszerváltás idejére azonban már kirajzolódtak ’56 különbözô hagyományai is. A forradalom és szabadságharc szerkezete szerint elvált egymástól egyrészt a szabadságharcosok, a fegyveres felkelők, másrészt a forradalom ideológiai és politikai szereplőinek értelmezése. Az elmúlt tizenhat év alatt pedig a távolság csak nőtt, ahogy a rendszerváltáshoz való viszony is az értelmezés tárgya lett. Külön fejezetet nyit ötvenhat utóéletében, miként nyilvánították ki ’56-hoz való viszonyukat az egyes pártok és kormányok. Az elkerülhetetlen ünnepi megemlékezések gesztusai hogyan válogattak ötvenhat emlékébôl, mit hasznosítottak maguknak, s mit hagytak tisztázás nélkül. Azt hiszem azonban, hogy helytelen visszavetíteni az értelmezések szétválását, a későbbi elemzések és élmények hatását, továbbá a mindenkori politikai szándékokat arra, hogyan élték meg a résztvevők a forradalmat. Akkor az az érzés, hogy együtt van a nemzet, együtt van az ország, mindennél erősebb volt. A felszabadulást pedig az hozta meg, hogy végre, hangosan és nyilvánosan, kimondták az igazságot.
Ötvenhat emlékének az akkori érzéshez kell kötődnie. Az akkori felszabadulást, annak elemi és tiszta örömét kell megörökítenie. Ez sugárzik minden fennmaradt fényképről, minden filmfelvételről, amelyen az 1956. október 23-i tüntetők arca látható. Minden emlékező errôl beszél. Ha majd eljön az ideje, ezért lehet ez a nap igazi nemzeti ünnep.
Az elemzéseknek ugyanakkor tovább kell folyniuk. Tudnunk kell, pontosan mi történt, melyek az összefüggések. A nemzetközi környezetet az ötvenes évek elejétôl vizsgálni kell, nem merülhet ki a szuezi események és a nagyhatalmak közvetlen reagálásának feltárásában. Ugyanez áll az utótörténetre is. A hatástörténet nemcsak a tág nemzetközi, valamint a szocialista táboron belüli politikában fontos, hanem abban a vonatkozásában is, ahogy a forradalom és leverése a baloldali eszméket befolyásolta az egész világon. De azt is tisztázni kell, velünk mi történt. Hogyan alakultak ki a Kádár-rendszer tipikus magatartásformái, s benne a forradalomhoz való viszony. Mi a szerepe a hosszú elfojtásnak, s milyen más oka van annak, hogy ’56 a rendszerváltás után még nem tudott a nemzet ünnepévé válni. Szerencsére nem szünetel sem a kutatás, sem a reflexió. De mintha hatásuk még nem törne át a szélesebb nyilvánosság felé.
Az ötvenedik évfordulóra a közös ünneplés felfokozott reményével kezdtünk készülni. Közösen akartunk megemlékezni a magyar forradalomról a világgal, amely kész ünnepelni saját egykori önmagát, amikor lelkesedett, és amikor segítette a menekülteket. Együtt ünnepelhetnénk azt is, hogy egy szabad és független Magyarország emlékezik az évfordulóra. Legalább erre az egy napra jó lett volna visszatérni azoknak a napoknak a szelleméhez: az egységhez, önmagunk felülmúlásához. Nem tudom, lehetséges-e még. A kérdéseket azonban mindig fel lehet tenni, a részleteken mindig érdemes dolgozni.