Megállt az idő?

Ötven évvel ezelőtt, november 11-én a szovjet hadsereg súlyos harcokban elfoglalta Csepelt, és Budapesten véget ért a szervezett fegyveres ellenállás. Kádár János a rádióban a felkelést levertnek nyilvánította, és azt állította, közönséges bűnözők hada gyilkolta százával az embereket. „Olyanok, akik győzelem esetén eladták volna hazánkat a gyarmatosító imperialistáknak”.

Ha csak bizonyos sajtóorgánumokat, televíziós megnyilatkozásokat követ az ember figyelemmel mostanság, mondjuk, kizárja az érdeklődési köréből a Hír Televíziót, az a kényszerképzete támad, hogy még ma is a kádári direktívák szerint ismertetik a néppel a forradalom történéseit. A Kossuth téri vérengzésről alig-alig beszélnek, a békés tüntetőket sortüzekkel az élők sorából kiiktató mosonmagyaróvári, miskolci, zalaegerszegi, esztergomi, várpalotai, kecskeméti és nagykanizsai fegyveres akciókról még kevesebbet. Az október 30-án, a Köztársaság téren történtekről viszont annál többet olvasni, hallani. A „csürhéről”, a „csőcselékről”, amely – „téveszméktől vezérelten” – megrohamozta a pártházat… Mintha megállt volna az idő, vagy visszafelé pörgetné valaki, úgy hangzanak olykor ma is a megemlékezések, az oknyomozások, akár huszonöt-harminc évvel ezelőtt. Legfeljebb a hangerő változott. A stílus, a módszer alig…

Az elektronikus médiában a biztos kivételt a Hír Televízió képezi, ahol, mintha a szerkesztők számítottak volna a felemás ünneplésre, azokat a filmeket kezdték el vetíteni október 19-ével kezdődően, amelyek a forradalom másutt elkendőzött eseményeivel foglalkoznak. A mosonmagyaróvári sortűzzel, a Kossuth téri vérfürdővel, a felkelés külföldi visszhangjával, nyugat- és kelet-európai szimpatizánsaival… Nagyobbrészt évek óta készen álló, filmszemléken szereplő, a 90-es évek elején még ki is tüntetett dokumentumfilmek futnak a képernyőn, kora délután, késő este, valamennyit ismétlik is. Aki szemfüles, és a Hír Televíziót nézi, Erdélyi János és Zsigmond Dezső vagy Sibalin György munkájának köszönhetően, a BBC mozi-magazinja jóvoltából, Kun Miklós előadásai alapján előbb-utóbb tisztábban látja 1956-ot.

A tisztánlátáshoz azonban ennél valamivel többre volna szükség. Napról napra, óráról-órára sorra kellene venni minden adatot, és nem is csak '56. október 23. és november 11. között. De még az sem elég, ha az 1944. december 21. és 1957. január 11. közötti időszak hiteles krónikáját adja közre valaki, ahogyan Földesi Margit és Szerencsés Károly tette a Nemzeti Tankönyvkiadó közreműködésével. A későbbi időket is fel kellene térképezni, hogy mindenki értse, mi zajlott és mi zajlik körülöttünk. Azokról a hónapokról is beszélni kellene, a lehető legszélesebb körben, amikor a tréfamesterek állítása szerint „megkezdte működését a budapesti nagycirkusz. Hruscsov és Bulganyin a vadállataival… Kádár a bohócaival (apró dögeivel)”… És azokról az esztendőkről is, amikor az egész világot behálózó hazugságakciókat szerveztek Budapestről – kerül, amibe kerül jelszóval – a kerek évfordulók előtt legalább egy esztendővel, hogy minél több emberrel elhitessék, 1956-ban Magyarországon csak a fasiszták és a reakciósok akartak változást… (Egy angol úriember, Basil Davidson a cinizmus felső fokának nevezte lapjában, a Daily Heraldban ezt az állítást.) Óriási munka, jól tudom, azon a szemétdombon rendet rakni, amit a kádári időkben összehordtak. Egyetlen intézmény, pár kutatócsoport, egynéhány történész nem birkózik meg vele. De félő, ha most nem fogunk hozzá, a kétarcú emlékév elmúltával többé senki nem törődik vele, mi marad az utókorra a XX. század legszebb és legbátrabb szabadságharcáról. A történészeket más foglalkoztatja majd, a szemtanúkat elsodorja az idő, s a könyvtárak, archívumok pedig oly sok megtévesztő anyagot őrizgetnek a gyanútlan, az ártatlan – vagy az ügyesen irányított – utókor számára, amelyben menthetetlenül eltévednek az emberek. Ha lesz még a hetvenötödik évfordulón, hát még a századikon olyan elszánt honfitársunk, akit a magyar népfelkelés igazán érdekel… Borúlátásomat a következő történet indokolja: november 26-án a Hír Televízió műsorára tűzte a Bebádogoztak minden ablakot című összeállítást. Az adás címe – barátja a költészetnek az illető vagy sem, jobboldali vagy baloldali, egyre megy – a legtöbb embernek a váci börtönben költővé érett Tollas Tibort, az emigráns magyarok Nemzetőr című újságjának a szerkesztőjét juttatja eszébe. Az 1953-ban, tömlöcfalak közt írt költemény („Az életből csak ennyi fény maradt:/ Csillagos ég, tenyérnyi napsugár./…S elvették ezt is, a tenyérnyi napot,/ Bebádogoztak minden ablakot./…S Váctól Pekingig zúgják a rabok:/ – Ha nem vigyáztok, az egész világon/ Bebádogoznak minden ablakot!”), kiváltképpen, ha a poéta szavalta, mindenkivel meg tudta értetni, mit jelentett a szabadság és az emberi jog ott, ahol bebörtönzött népek érezték testükön „Moszkva ostorát”. Tollas Tibort 1965-ben és 2004-ben is rettenetes vádakkal illették (az Egyesült Államokban is, nem csak idehaza). Annak az 1948-as koncepciós pernek az alapján támadták, amely még a maga műfajában is ritkaságszámba ment, annyi képtelenséget, ellentmondást halmoztak fel benne. 1965-ben a magyar forradalom tizedik évfordulóját készítették elő – itthonról, felsőbb utasításra – a forradalom „utazó misszionáriusának” a befeketítésével, 2004-ben az ötvenedik évfordulót, noha akkor már nem is volt az élők sorában Tollas Tibor. Juhász László a 2004-ben új időknek új liberális bajnokaival megfogalmaztatott rágalmakat tárgyilagos és pontos tényfeltáró tanulmányban tette a helyükre. Interneten olvasható írásának a történelmi hozadéka is figyelemreméltó. Azt mutatja ki benne, hogy a bátor és okos emberek még 1945-ben is meg tudtak menteni életeket a hatalomittasan garázdálkodó nyilasoktól, és 1945 után is vissza tudtak szerezni magyar területeket a szovjet okkupációból. Más kérdés, hogy mi volt a jutalma az efféle bátor cselekedeteknek. (Tollas Tibor esetében: az első alkalommal olyan lőgyakorlatnak álcázott merénylet, amely négy ujjától fosztotta meg az akkor mindössze huszonöt éves fiatalembert, a második menetben pedig tízévnyi szabadságvesztés járt azért, hogy Tiszabecs, Uszka s Milota nem lett szovjet közigazgatási terület.) De minden hiába, pusztán a műsorcím olvastán új erőre kapnak a sárdobálók, s mindazok, akik hitelt adnak a negyven-ötven-hatvan évvel ezelőtti, szakképzett rágalomgyártóknak. A Gulyás-testvérpár által 1990 és 92 között Tollas Tiborról forgatott portréfilm, noha láthatta az ember itt-ott az elmúlt tizennégy év alatt, akármilyen jól rajzolta föl a költő arc- és jellemvonásait, nem rögzült a tudatokban. Aztán napvilágot látott pár, pancser módon összehordott gonoszkodás, azok ellenben megfogták az embereket. Itt tartunk 2006 őszén. Erőtlenül, maflán nézzük, miként fosztogatják múltunknak azt a részét, amelyikre még büszkék lehetünk.