Sokan vagyunk, akik nem értjük egymást

Ha megéri, ezen az őszön lett volna nyolcvanöt éves. De már tizenöt éve elragadta rajongói köréből a halál. A világ méltóképpen emlékezett az Itáliában, egy toscanai kis falucskában Ivo Liviként anyakönyvezett Yves Montand születésének és halálának kerek évfordulójára. Még mi, saját gondjainkba nyakig merülő magyarok sem felejtkeztünk meg róla.

Két leghíresebb filmjét, a felejthetetlen kezdetet és a méltó befejezést idéző munkáját is elővettük. Az 1953-as A félelem bérét, valamint az 1986-os, Claude Berri által jegyzett A Paradicsom… És a Pokolt egyaránt műsorára tűzte a televízió. A kettő között pedig levetítettek Montandról egy külföldi életrajzi összeállítást, dokumentálandó, hogy miként látják őt, az ideális gall férfitípus megtestesítőjét, az öntörvényű művészt, a szívtiprót és a XX. század következetesen erkölcsös emberét Nyugaton. Ez sem akármilyen teljesítmény, hazai művészeink (például a hetvenöt éve született és harminc esztendővel ezelőtt az életből saját elhatározásából kivándorló Latinovits Zoltán) ennyit sem igen kapnak a magyar médiától. Ámde, ha valaki, Montand megérdemelte volna, kiváltképpen az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulóján, hogy a mi látószögünkből és a mi értékrendünk szerint idézzék fel alakját, egyéniségét a magyarországi sokadalom előtt. Lett volna hozzá „alapanyag”, a nyomtatott sajtó, a célzott közönségnek szánt, tehát kevesekhez eljutó, kis példányszámú hetilapok a maguk módján foglalkoztak is vele. Ettől azonban több millióan még nem lettek okosabbak. Bátrabbak sem.

A kiindulópontot Montand feleségének, Simone Signoret-nak a Franciaországban nemrég könyv alakban megjelent feljegyzései adták. Most aztán ki-ki meggyőződhet róla, hogy a talán még hitvestársánál is keményebb művész, a szép Simone Signoret milyen büszkén örökítette meg többek között azt az 1956 decemberében, Moszkvában, Hruscsov asztalánál elköltött vacsorát, amikor Montand a francia értelmiség – például az író Vercors és a közkedvelt színész, Gérard Philip – nevében kérte számon a magyarországi forradalom leverését a Szovjetunió Kommunista Pártjának, az SZKP-nek az első titkárától. Simone Signoret szerint Hruscsov így védekezett a szovjet birodalomban nem csupán a művészete, de baloldalisága miatt is minden módon népszerűsített előadóművész és színész előtt: Budapesten a szocializmust mentettük meg az ellenforradalmároktól. Montand-nak, a tájékozott, szabad embernek, persze, nem kellett hosszan keresgélnie a választ a hruscsovi csúsztatásra: Titót is ellenforradalmárnak bélyegezték meg egykor – így replikázott. Az a múlt tévedése volt, felelte erre a francia művészházaspárt koncertkörútjuk kezdetén vendégül látó „gazda”. Montand-t azonban ez sem győzte meg: Tehát a jelenben nem lehetséges tévedni? Hadseregünk azért van Budapesten – kerülte meg a választ a desztalinizációs akcióiért szerte a világon respektált nagy játékos, a békés egymás mellett élés hirdetője – mert a magyarok hívták segítségül. A nép? – kérdezett rá a lényegre Yves Montand. – Igen, a nép védelmet kért a fasisztákkal és az imperialista ügynökökkel szemben, folytatta Hruscsov. – Inkább arról van szó, hogy a nép azt hitte, több szabadságot kérhet, és önök ezt nem értették meg – így replikázott a nagyhírű francia vendég a nagyhatalmú házigazdának, akinek természetesen mindenre volt válasza. Montand felvetésére is, a magyarság szabadságvágyával kapcsolatban: Ön az, aki nem érti a dolgokat, a maga részéről így zárta le Hruscsov a számára nyilván szokatlan és kínos beszélgetést. De Montand nem hagyta magát, az „utolsó szó jogán” ezt válaszolta az SZKP első titkárának: Akkor sokan vagyunk, akik nem értjük egymást.

Nem tudom, más miként értelmezi s értékeli, szerintem az ötven évvel ezelőtti moszkvai beszélgetésnek ez az utolsó mondata adta tudtára először a szovjet birodalom urainak, Hruscsovnak és asztaltársainak, hogy az 1956 novemberében Magyarországon kivívott brutális győzelmük – hosszú s voltaképpen vesztésre ítélt háború kezdete. A további küzdelmeket ugyanis olyan csatatereken vívják – a világhírű francia művész szájából a „sokan vagyunk, akik nem értjük egymást” kitétel ezt jelentette –, ahol a döntő szó nem a fegyvereké, hanem az európai civilizációé. A józan észé, az erkölcsé és a tisztességé. Montand hatalmas érdeme, hogy a maga fanyar stílusában szembesítette a szovjet vezetőket a kilátásaikkal.

Más kérdés, hogy mit fogtak fel a művész által kezdeményezett és általa lezárt párbeszédből az asztal túlsó oldalán. Nem sokat, úgy hiszem. Ha kapiskáltak is valamit, aligha a lényeget. Amikor aztán a terített asztaltól felálltak, mindenki tette a dolgát. Montand végigjárta jóval korábban eltervezett koncertkörútját a Szovjetunióban. (Állítólag arra is volt válasza, hogy ha oly nagyot csalódott a szovjet külpolitikában, miért nem mondta le moszkvai utazását, ha oly nagyon fájt neki a vérbe fojtott magyar forradalom, miért lépett fel Kádár János országában egy esztendővel később. Ezeket a megnyilatkozásait azonban nem a nyugat-európai könyvkiadóknak, dokumentumfilmeseknek a feladata nyilvánosságra hozni, hanem a kelet-közép-európai történészeknek, művelődéstörténészeknek, mozgóképeseknek. E térség lakói lennének bölcsebbek – felkészültebbek, jövőjüket illetően – az ilyen információk által, nem pedig Montand mai követői.) Hruscsovék pedig rövid pórázra fogták magyarországi hűbéreseiket. És a hosszú háború az elkövetkező évtizedekben az emberek tudatában, lelkében folytatódott. Ott zajlik azóta is. Olykor, úgy tűnik, Európa vezető művészeinek, értelmiségének a támogatásával. Máskor meg azt érezni, nélkülük. Yves Montand azonban, akinek 1956 után egy másik nagy trauma, 1968 kellett ahhoz, hogy végérvényesen leszámoljon baloldali illúzióival, itt is, ott is példaként állhat mindnyájunk előtt: íme, így festett a művész, aki soha nem feledte, a világhír csúcsán sem, hogy mivel tartozik az embereknek. A közönségének és azoknak, akik talán már nem is jegyzik a filmjeit, a dalait, a lemezeit.