A Kreml árnyéka rávetül a régióra

A Kreml árnyéka a múltból még mindig rávetül a közép-kelet-európai régióra – ezzel a tanulsággal szolgált az a konferencia, amelyet Kelet-közép-európai látleletek címmel a Károli Egyetemen tartottak. A rendezvényen szó esett a magyar kül- és gazdaságpolitikáról éppúgy, mint az orosz-német viszonyról, vagy az ukrán és a lengyel választások eredményeiről.

Elképesztő adósságspirál

Varga Mihály előadásából többek között megtudtuk, hogy Magyarország távol került a maga elé kitűzött makrogazdasági pályától. Ma nincs hivatalos időpont arra nézve, hogy Magyarország mikor csatlakozik az eurózónához. Csak informális céldátum van, mely 2014-et jelöli meg a csatlakozás lehetséges időpontjaként. Az már mindenki számára nyilvánvaló, hogy a kormány elképesztő adósságspirálba kényszerítette Magyarországot. A szocialista-liberális kabinet ámokfutás pauperaizálta, adósságokba kényszerített az embereket, s hasonlóképpen lehetetlen helyzetbe sodorta az önkormányzatokat is. Az MSZP-SZDSZ koalíció lényegében minden választási ígéretét megszegte, hiszen a választások előtt az adók csökkentéséről és az adórendszer leegyszerűsítéséről szólt a szocialista-liberális propaganda. S bár hatalmas sikerként visszhangozzák a baloldali sajtóbeli híradások azt is, hogy az államháztartás hiánya „csak” 1480 milliárd forint lesz, ami állítólag ötvenmilliárddal kevesebb a tervezettnél, e „sikernek” az ára mérhetetlenül nagy. A gazdasági növekedés egyre lassul, visszaesett. Sajnos, úgy tűnik, nagyon nehéz, szinte lehetetlen megértetni a jelenlegi kormány képviselőivel, hogy a recesszió nem megoldás. Sokkal jelentősebbé válhatna a gazdasági növekedés, ha a kormány a többletbevételeket adócsökkentésre fordítaná.

2009-ben újabb állami költekezés indulhat

Bod Péter Ákos Költségvetési fegyelem vagy fegyelmezetlenség című előadásában kifejtette többek között, hogy Magyarországon 2002 óta a legfőbb probléma az, hogy nem gazdaságpolitikai koncepcióról, hanem rövid távú politikai érdekek közvetlen érvényesítéséről van szó nálunk 2002-től. A jelenlegi kormánypártok eddigi politikájukkal, programjaikkal, megszólalásaikkal gyakran ráerősítettek a kádári korszakból amúgy is nagy folytonossággal megörökölt lakossági értékekre, nézetekre, várakozásokra. Kelet-Közép-Európában máshol mindenütt erősebb volt a cezúra az előző rendszer és az új korszak stílusa, értékhordozói, közvélemény-formálói között. Ezzel viszont az új társadalmi-gazdasági rendszerrel nem adekvát kádári értékrend túl széles körben maradt fent. Újabb eladósodást már az EU sem fogadna el, a tőkepiacok pedig amúgy is árgus szemekkel figyelik a magyar állam-pénzügyeket. A pénzügyi kiigazítás elkerülhetetlenné vált, noha lehetett volna sokkal bátrabban megoldani, inkább támaszkodva az állami kiadások csökkentésének eszközére, mint az adóemelésre. Ha maradnak az eddig főszereplő pártok, pártelitek, akkor fennáll annak a veszélye, hogy a pénzügyi stabilizálás kezdeti eredményekre hivatkozva 2009-ben újabb állami költekezés indul el, a már eddig is annyi kárt okozó választási ciklus jegyében. Mindez még kijjebb tolhatja az euró-átvétel feltételeinek teljesülését. A jelenlegi kormány szigorú költségvetési korlátozó szabályrendszert és egy újabb hivatalt javasol a költségvetési fegyelem helyreállítására. A tervbe vett szabályrendszer azonban túl merev, az új költségvetési hivatal erősen megnehezíteni a következő kormány életét. Ha a magyar szavazó átlátna a megvásárlására irányuló durva szándékon, akkor ezzel értelmét vesztené a jövőt betáblázó állami költekezés. Ha nálunk is, mint a szlovéneknél, konszenzus lenne az euró-zónába való mielőbbi belépésről, minden külön fiskális szabály nélkül rendben lehetne tartani a költségvetést. Az igazi kérdés az, hogy az eddigi történésekkel a hátunk mögött, ismerve a társadalom mentális, erkölcsi, anyagi állapotát és a közügyekről való tájékozottságát, miként születhetne egyetértés értelmes ügyekben?

Miért bukott meg Kaczinsky?

Bába Iván a lengyelországi választás tanulságait úgy foglalta össze, hogy a Szabadság Unió volt neves politikusai, például Bronislaw Geremek és Janusz Onyszkiewicz beálltak egy politikai táborba a volt szocialista köztársasági elnökkel, Aleksander Kwasniewskival. Leszek Miller, a szocialista párt volt elnöke megsértődött, és elment a nagyhangú Lepper táborába. Radek Sikorski, Kaczynski volt honvédelmi minisztere átment a Polgári Platformhoz, s jelenleg külügyminiszter. A Polgári Platform egyik nagyágyújának, Jan Rokitának a felesége a kampány finisében lett tanácsadója Lech Kaczynski elnöknek. Rokita, fontosabbnak minősítvén házasságát a politikánál, hirtelen visszavonult. A lengyel gazdasági elemzők legnagyobb gondja lassan a gazdaság túlfűtöttsége lesz. A GDP növekedés 6-7százalék, az infláció 1százalék körül mozog, a munkanélküliség 17-ről 14százalékra csökkent. Az utóbbi két évben Lengyelországban több mint 600 ezer (!) új céget jegyeztek be. A Nyugat-Európában dolgozó lengyelek (számuk 600 ezer és 2 millió között van) eddig mintegy 6 milliárd (!) eurót utaltak haza. A gazdasági növekedés előrejelzése minden elemzőnél 5-6százalék a következő három évre. De akkor miért bukott meg a Jog és Igazságosság pártja? Kinek a köreit zavarta, miért indított ellene össztüzet a többi párt? Miért váltak a választások a „Kaczynski mellett vagy Kaczynski ellen” szavazók küzdelmévé – tette fel a kérdést Bába.

Ellenségből barátok?

Németh István professzor a német-orosz együttműködés ezredfordulós realitásairól elmélkedett. 1990 után az egykori ellenségek (Oroszország és Németország) barátok lettek. Nincsenek közöttük a barátságot zavarható tisztázatlan határkérdések, etnikai-vallási rivalizálás, vagy konkurenciaharc a világban elfoglalt pozícióért. Helmut Kohl és Borisz Jelcin, Gerhard Schröder és Vlagyimir Putyin, valamint Angela Merkel és Putyin kapcsolatai kitűnőek. Az NSZK az Európai Uniós német tanácselnökség egyik súlypontjának nevezte az Oroszországhoz fűződő kapcsolatokat. Merkel 2006 januárjában, röviddel kancellárrá választása után Moszkvába látogatott, ahol „stratégiai partnerségről” beszélt. De meddig terjed ez a stratégiai partnerség? Hiszen Oroszország folyamatosan erős európai és német bírálatot kapott a megoldatlan csecsen helyzet, a Hodorkovszkij-ügy, s az ukrajnai elnökválasztásba való beavatkozása miatt. Anna Politkovszkaja újságíró meggyilkolása és Alexander Litvinyenko egykori KGB-ügynök megmérgezése miatt az európaiak ismét kétségbe vonták Oroszország stabilitását. Jóllehet Oroszországban kinyilvánított cél a demokrácia, az emberi jogok és a véleményszabadság támogatása, e dolog továbbra is rendkívül problematikus. Oroszország kitér e kérdések elől, s az EU-val kapcsolatos középtávú stratégiájában csak közös érdekekről, s nem közös értékekről van szó. Oroszország teljes szuverenitást igényel e vonatkozásban, s Putyin azzal érvel, hogy a szükséges reformok végrehajtása autoritárius államvezetést igényel. Angela Merkel 2006. januári látogatása során nem mulasztott el találkozni a nem kormányzati szervezetek képviselőivel és kifogásolta a mozgásterük korlátozására elfogadott törvényt. Korábban Schröder is fogadta ezek képviselőit. E kérdésben nincs egyetértés. A két ország kapcsolata összetett, bonyolult és nem problémamentes.

Gátlástalan hatalomvadászat

Gereben Ágnes Putyin új korszaka az oroszországi választások tükrében című dolgozatának fő tanulsága, hogy a „jó cár” (jó pártfőtitkár, államfő) és a „gonosz bojárok” (mihaszna képviselők, privatizáción meggazdagodott, gonosz oligarchák) szembeállítása máig él Oroszországban. Ez az oka a Nyugaton egyre hevesebben bírált Vlagyimir Putyin kritikátlan hazai népszerűségének. És ez az oka annak is, hogy a december 2-án megtartott állami dumaválasztás, amelyen csak pártlistákra lehetett szavazni, néhány tízezer ember gátlástalan hatalomvadászata volt csupán. Érdemi politikai, gazdasági programokról szinte szó sem esett. A pártlistás helyek mintegy felét dúsgazdag vállalkozók vásárolták meg, súlyos dollár százezrekért. Megéri nekik, hiszen a hatalom politikai utasításait végrehajtó adóhatóság, rendőrség, ügyészség és bíróság furkósbotja Oroszországban ma mindenkire lecsaphat, aki nem tetszik az elnöki adminisztráció döntéshozóinak a Kremlben. Ők a törvényhozó és a végrehajtó hatalom képviselőivel szemben nem választott tisztségviselők: csak az államfőnek tartoznak elszámolni döntéseikkel. Vlagyimir Putyin, aki 2000. január elsejei uralomra jutása óta a mögötte álló, főleg pétervári kágébés elittel módszeresen készíti elő az autoriter visszarendeződést, a kormányzóválasztás helyett is kinevezéses rendszert vezetett be. A dumaválasztás előtt ezek – a Kreml jóindulatától függő – helyi vezetők „vezényelték le” az alsóház 450 helyét eldöntő szavazást. A márciusi elnökválasztás még inkább a demokrácia megcsúfolásának ígérkezik.

Megváltozott viszonyok

Doncsev Toso arra hívta fel a figyelmet, hogy az átlagpolgár, sőt a politika iránt érdeklődő művelt nagyközönség körében is gyakori az a vélekedés, hogy Bulgária társadalmi-politikai fejlődése nem igen tér el Kelet-Közép Európa többi posztszocialista állama fő trendjeitől. A Bolgár Köztársaság 2007. januári csatlakozása az Unióhoz ezt a vélekedést látszik megerősíteni a magyarokban, hiszen a különbözőséget a folyamatok ütemében és mértékben fedezik fel, amikor összehasonlításokat tesznek. Ha alaposabban elemezzük, és figyelemmel kísérjük e baráti balkáni országban az utóbbi másfél évtizedben bekövetkezett változásokat – kiemelten a pártpolitikai erőviszonyok alakulásában –, akkor érdekes megállapításokat tehetünk. 2001 tavasza óta tartósan megváltozott a kétosztatú (jobb-bal) politikai tér. Új politikai formációk jöttek létre, amelyeknek sikerült a protesztszavazók táborát, és a harmadik alternatívában reménykedőket lelkesíteni és így választásokat nyerni. Ezt először az emigrációból hazatért II. Simeon cár érte el, most pedig, azaz a tavaszi európai parlamenti választásokon és az őszi helyhatósági megmérettetéseken győztes jobbközép Gerb párt informális vezérének Bojko Boriszovnak, Szófia jelenlegi főpolgármesterének sikerült, aki még nem is olyan rég, a rendszerváltás hajnalán Todor Zsivkov, a kommunisták által megpuccsolt hajdani pártfőtitkár testőre volt. Nem tudni, hogy a jelenlegi különös, kényszer szülte koalíció (szocialisták, II. Simeon mozgalma és Ahmed Dogán törököket tömörítő pártja) kitart-e 2009-ig, ám az biztos, hogy egyedül sem a régi jobb oldal, sem a baloldal nem lesz képes kormányozni. A harmadik jobbközépként öndefiniált erő is koalíciós kormányzásra fog kényszerülni.

A választások véget értek

Hartyáni Jaroszlava az ukrajnai választások tanulságairól elmondta többek között: hogy a szeptemberi ukrán parlamenti választások eredménye Juscsenko számára meglepetést hozott, mivel a parlamenti pártok képviseleti aránya az erőviszonyok kiegyenlítődése irányába mozdult. Szintén meglepetés saját pártjának gyenge szereplése, és a J.T. Blok előretörése, aminek köszönhetően az ún. Verhovna Rada-ban a Demokratikus (narancsos) Koalíció 6 szavazatnyi többséggel rendelkezik. Ráadásul, potenciális szövetségesként a Demokratikus Koalíciónak ott van 20 képviselővel Litvin Blokja, amely egyelőre a semlegesség határán mozog. Ebben a helyzetben az ukrán elnök felvállalta a „békebíró” szerepét, vagyis: egyrészt híve az ún. Demokratikus Koalíció létrejöttének – ami azt jelenti, hogy a miniszterelnököt Julia Tyimosenko Blokkja adja, a parlament elnöki székét pedig a Nasa Ukraina – Narodna Szamooborona kapja meg. Másrészt Juscsenko már közvetlenül a választások után kijelentette, hogy támogatja az ún. „Széles” Koalíciót (NU+JT+RP). A békebíró szerepéhez méltóan elmondta, hogy kész segítséget nyújtani az új ukrán parlament hatékony működéséhez, hiszen ez Ukrajna létérdeke (mivel a régi parlament 8 hónapja működésképtelennek bizonyult). Új jelenség, hogy Juscsenko azt szeretné, hogy konstruktív együttélés legyen a parlamentben a kormánykoalíció és az ellenzék között, kerüljék a konfrontációt, szűnjön meg az ország kettéosztottsága. Ez pedig akkor lehetséges, ha a Régiók Pártja helyet kapna a kormányzásban. Juscsenko felhívta a pártok figyelmét: „a választások véget értek.” Az ukrán alkotmány szerint egy évig nem lehet új választásokat kiírni. Így az ukrán parlament munkájának stabilitása a három politikai erő kezében van: Nasa Ukkrajina – Narodna Szamoobranova, Julia Timosenko Blokja, Régiók Pártja. Tanulságként szolgál, hogy a Demokratikus koalíción belül sincs igazi egyetértés. Ennek bizonyítéka, hogy nem hisznek egymásban. Kijelentéseik alapján három alapvető kérdés megoldásától függ a kormánykoalíció hatékony munkája: a parlament elnökének a megválasztása – ez most Arszenij Jucsenjuk megválasztásával megoldottnak látszik. A következő lépés a kormányalakítás, majd az új kormány által benyújtott költségvetés elfogadása. Ennek a koalíciónak máris meg vannak a maga veszélyei: hosszú és nehézkes tárgyalások után jött lére, és a két hónap alatt sokan másképpen látják a koalíció működését. A programok egyeztetése úgy látszik nem történt meg, tisztázatlan ki milyen pozíciót kap – a két hónap alatt naponta változtak a nevek, főleg a NU – NSZ Blokkon belül, máris alakul egy hét főből álló ún. „belső ellenzék” akik a választások után rájöttek, hogy elvileg eltér a programjuk a BJT programjától.

A konferencia tanulságait nehéz volna összefoglalni. Talán úgy lehetne, hogy a Kreml árnyéka a múltból még mindig rávetül a közép-kelet-európai régióra, ám ezzel együtt régiónkban már megjelentek azok a veszedelmek is, amelyek Nyugat-Európát és az Amerikai Egyesült Államokat fenyegetik.