Az irodalmi, színházi, filmes performansz középpontjában egy csodálatos tanárember állt: Lukácsi Huba magyar-angol szakos pedagógus. A diákszínpad alapítója. A kívülálló számára lenyűgöző és megható volt az a minden korlátot elsöprő tisztelet és szeretet, amellyel a tanár urat és feleségét egykori és jelenlegi diákjai körülvették. Páratlanul színvonalas műsorban, élő jelenetekkel, vetített képekkel idézték meg az addigi huszonegy (azóta huszonkettőre szaporodott) színházi bemutatót a program szervezői, a ma már a hazai színjátszás és a versmondás legendás alakjai, a versmondónak, színművésznek, tanárnak egyaránt tüneményes Sudár Annamária, Schneider Zoltán, Balázs Mihály, Virág Csaba, Pónyai Gyöngyi, az ismert televíziós személyiség, Süveges Gergő és mások.
A kiváló, Párizsban élő szemsebész, Papp Melitta azoknak a nevében nyilatkozott a színpadról, akik látszólag már eltávolodtak az irodalomtól és a színháztól is. Mondandójuk lényege úgy foglalható össze: „Lukácsi tanár úr, a diákszínház és az iskola egész életre szóló erkölcsi muníciót adott. Megtanultam tőle, tőlük, hogy a feltétel nélküli keresztény hit és a művészet mindennél komolyabb segítséget ad a gondolkodó embernek a világ, a világegyetem lényegének fölismerésében. A színház és maga a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium is önismeretre tanított, ugyanakkor megadta az Ariadné-fonalat is ahhoz, hogy eligazodhassunk a nem egyszer gonosznak, máskor fortélyosnak tűnő, iskolán túli világ labirintusában. Tanár úr, köszönjük.”
Ahhoz, hogy valaki húsz éven keresztül működtessen egy állandó iskolai színtársulatot, amelynek aktív szereplői, munkatársai az oktatási intézmény egykori, visszajáró diákjai, karizmatikus személyiség szükségeltetik. Ehhez hasonló diákszínházak lengyel főiskolai, egyetemi campusokban működtek a pártállami években. A diktatúra a hetvenes évek közepén először burkolt, majd nyílt erőszakot alkalmazva verte szét ezeket a műhelyeket. Ezért érezte mindenki emberfölötti teljesítménynek Lukácsi Huba bravúrját, aki egy tíz éven át megszakított folyotonosságot volt képes újjáéleszteni 1986-ban. A tanár úr tudta, hogy a hatvanas-hetvenes években a kísérletezés ömlesztett friss vért abba az egyre inkább betokosodott, eltohonyásodott színházi életbe, amelyet az úgynevezett profi színházak jelentős része – tisztelet a kivételeknek – képviselt. Ám 1986-ra fordult a kocka. Az öncélú, kiürült, szegény színházas manírokban kimerülő, dezantropomorfizált színházi kisérletezések még egyhangúbbá tették a színházi életet, mint az akadémista korszak otthonosan rutinos, de még emberarcú produkciói.
Lukácsi Huba ráébredt: az iskolai színjátszás megújulásának egyetlen útja a visszatérés lehet a klasszikus értékekhez. Lukácsi Huba a Kossuth Lajos Tudományegyetem elvégzése után Szolnokon, a Tisza-parti Verseghy gimnáziumban lépett először a katedrára, s már ott próbálkozott a diákszínház megújításával. Hamar elüldözték mint notórius újítót. Budapesten ötéves szakközépiskolai intermezzo után került a József Attila Gimnázumba, amelynek igazgatója és a tanári kar egy része is arra törekedett, hogy a hó alatt őrzött mag gyanánt, amennyire lehetséges, éltessék a ciszterci hagyományokat is. Laci bácsi, az akkori liftes is emlékezett arra, hogy Latinovits Zoltán, a színészkirály 1949-ben a Szent Imre Ciszterci Gimnázium diákjaként lépett először a pódiumra.
Arra már senki nem emlékszik pontosan, hogy az 1986-ban elkezdett, 1987-ben már kirobbanó sikert arató Liliomfi nyitotta meg az iskolai színpad diadalútját, vagy már a darab megrendezésekor tudatosan készült arra a Lukácsi-csapat, hogy állandó társulattá kovácsolódjon. Tény, hogy a Liliomfi frenetikus sodra, a diákok lelkesedése és Lukácsi Huba karizmatikus személyisége szülte a még merészebb ötletet: Shakespeare Rómeó és Júliájának színpadra állítását. Lukácsi Huba kiválóan ért ahhoz, hogy a diákok alkatának megfelelő szerepeket találjon. Tisztában van azzal, hogy a fogékony, művészetérzékeny diákot a siker maximálisan terhelhetővé teszi a szó szellemi értelmében. Főszereplői közül sokan váltak profivá, mint Schneider Zoltán, vagy az alternatív színjátszás és előadóművészet olyan kiemelkedő alakjává, mint Sudár Annamária. Ám ehhez először állandósulnia kellett a társulatnak. A Rómeó és Júlia sikerének esztendejében az első alkalmi diáktársulat tagjai leérettségiztek. Olyannyira sajnálták, hogy el kell menniük az iskolából és ott kell hagyniuk a csodálatos, remek iskolai színpadot, hogy Lukácsi Hubának nem volt szíve a szárnyaikra bocsátani őket. Tulajdonképpen a nemes tanári humanizmus, a diákok iránt érzett családias szeretet szülte az ötelet: alapítsanak a két világháború között működő nagy magyar iskolavárosok, egyetemi campusok, a korabeli lengyel, angol diákszínházak mintájára állandó társulatot, amelynek törzstagjai már végzett öregdiákok, esetenként már tanárok. A frissítést pedig az iskola mindenkori, aktív tanulói szolgáltatták. Az először csak ábrándos óhajnak, romantikus álomnak tűnő terv megvalósult. Nyilvánvalóan működik a fluktuáció, a leválás is, de szinte a távozókkal egy ütemben bukkannak föl új és új tehtségek. És a csapat magnetikus, varázslatos központja mind a mai napig jelen van.
A hazajáró lelkek és a kisdiákok éltetik a társulatot, amely 1992-ben fölvette a művész édesanyjának és élő testvéreinek engedélyével Latinovits Zoltán nevét. A cisztercita rend 1997-ben visszakapta az iskolát, azóta a társulatot Szent Imre Ciszterci Gimnázium Latinovits Zoltán Diákszínpadnak hívják.
Mi is a csoda titka? Egy nagyszerű tanár vezetésével, néhány zseniális profi és amatőr részvételével, kisdiákokkal frissített, tanárokkal is erősített társulat hogyan képes eljátszani a magyar és a világirodalom legszebb darabjait hagyományos, klasszikus színpadi felfogásban, igazi, korhű színházi jelmezekbe öltözve. A diákokat is megszállja a klasszikusokból áradó varázslat, a mű megfoghatatlan aurájának varázs- és bűvkörébe kerülnek. Lukácsi Huba a negativizmusra, a minimalizmusra, a szellemi tunyaságra nevelő korszellem, a trendi ostobaság legyőzhetőségének bizonyítékát látja a színház sikerében. Először megértette a diákokkal, hogy Liliomfi nemcsak egy remek vígjáték, hanem megidézi a magyar reformkori színjátszás ébredésének hőskori auráját is. A rendszerváltozás ethosza és bizakodása is kellett ahhoz, hogy Lukácsi Huba akkora fába vágja a fejszéjét, hogy színpadra vigye a francia klasszicizmus remekművét, a sokak szerint szinte megvalósíthatatlan Corneilledrámát, a Cidet. A Corneille-darab annak a példázata, hogy az embernek igenis létezik egy transzcendentális értékvilága, amely igenis fontosabb az anyaginál. Sudár Annamária, Schneider Zoltán, Balázs Mihály, Virág Csaba, Pónyai Györgyi, Kernács Péter és a többiek megvalósították azt Lukácsi Huba vezetésével, amit a hazai, egyre inkább kis, biztos teljesítményekre szakosodó színházak lehetetlennek hittek. És ugyanabban az évben Schneider Zoltán rendezésében színpadra került Petőfi Sándor A helység kalapácsa című csodálatos, vérbő eposzparódiájának színpadi változata az elpusztíthatatlan népi erő demonstrálásaként.
A felújított Liliomfi 1991-es sikerét követte Shakespeare Vízkeresztje, egy lenyűgöző szerelmi dráma és reneszánsz komédia, amely azt példázza, hogy az élet fennkölt és profán tartományai mind az isteni teljesség szerves, egymástól elválaszthatatlan részei. A legújabb, a tavalyi-idei bemutató, Goldoni A hazug című, emberi gyöngeségeket bemutató, nagyszerű darabja híven illeszkedik a sorozatba. Ám egészen újszerűnek számított Thornton Wilder A mi kis városunk című „modern” darabjának bemutatása 2005-ben. Ez az újkor kicsinyességét haláltáncszerűen bemutató mű bizonyítja, hogy a szervesen egymásra épülő hagyományok és az iskolázottság, valamint a lelkesedés csodát tesz. Újra és újra csodát tesz, hiszen december 10-én, 12-én, 14-én Lukácsi Huba társulata újra bemutatja Wilder remekművét. Lukácsi Huba tanár úr csodálatos színpada, mint mindem amatőr lelkesedéssel, profi szakértelemmel irányított társulat, több missziót is vállal.
Talán még a tehetségfölfedezésnél, a tehetséggondozásnál is fontosabb az ekölcsi nevelés, az esztétikai érzékenységre nevelés, amit ez a nagyszerű diákszínpad megvalósít. E nagyszerű iskola és a tanárai bizonyítják, hogy igenis létezik a mai kocsmán túllépő szellemi Magyarország.
