Az irodalmi, színházi, filmes performansz középpontjában egy csodálatos tanárember állt: Lukácsi Huba magyar-angol szakos pedagógus. A diákszínpad alapítója. A kívülálló számára lenyűgöző és megható volt az a minden korlátot elsöprő tisztelet és szeretet, amellyel a tanár urat és feleségét egykori és jelenlegi diákjai körülvették. Páratlanul színvonalas műsorban, élő jelenetekkel, vetített képekkel idézték meg az addigi huszonegy (azóta huszonkettőre szaporodott) színházi bemutatót a program szervezői, a ma már a hazai színjátszás és a versmondás legendás alakjai, a versmondónak, színművésznek, tanárnak egyaránt tüneményes Sudár Annamária, Schneider Zoltán, Balázs Mihály, Virág Csaba, Pónyai Gyöngyi, az ismert televíziós személyiség, Süveges Gergő és mások.
A kiváló, Párizsban élő szemsebész, Papp Melitta azoknak a nevében nyilatkozott a színpadról, akik látszólag már eltávolodtak az irodalomtól és a színháztól is. Mondandójuk lényege úgy foglalható össze: „Lukácsi tanár úr, a diákszínház és az iskola egész életre szóló erkölcsi muníciót adott. Megtanultam tőle, tőlük, hogy a feltétel nélküli keresztény hit és a művészet mindennél komolyabb segítséget ad a gondolkodó embernek a világ, a világegyetem lényegének fölismerésében. A színház és maga a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium is önismeretre tanított, ugyanakkor megadta az Ariadné-fonalat is ahhoz, hogy eligazodhassunk a nem egyszer gonosznak, máskor fortélyosnak tűnő, iskolán túli világ labirintusában. Tanár úr, köszönjük.”
Ahhoz, hogy valaki húsz éven keresztül működtessen egy állandó iskolai színtársulatot, amelynek aktív szereplői, munkatársai az oktatási intézmény egykori, visszajáró diákjai, karizmatikus személyiség szükségeltetik. Ehhez hasonló diákszínházak lengyel főiskolai, egyetemi campusokban működtek a pártállami években. A diktatúra a hetvenes évek közepén először burkolt, majd nyílt erőszakot alkalmazva verte szét ezeket a műhelyeket. Ezért érezte mindenki emberfölötti teljesítménynek Lukácsi Huba bravúrját, aki egy tíz éven át megszakított folyotonosságot volt képes újjáéleszteni 1986-ban. A tanár úr tudta, hogy a hatvanas-hetvenes években a kísérletezés ömlesztett friss vért abba az egyre inkább betokosodott, eltohonyásodott színházi életbe, amelyet az úgynevezett profi színházak jelentős része – tisztelet a kivételeknek – képviselt. Ám 1986-ra fordult a kocka. Az öncélú, kiürült, szegény színházas manírokban kimerülő, dezantropomorfizált színházi kisérletezések még egyhangúbbá tették a színházi életet, mint az akadémista korszak otthonosan rutinos, de még emberarcú produkciói.