A zsurnalizmus kora olykor megdöbbent

Debussy andalító és fölemelő muzsikájának akkordjai fogadtak Tornai József budai lakásában, a költő a karácsonyi ajándék vonzásának ellenállni nem tudván belehallgatott a feleségétől kapott új CD-be. Tornai József, az újkori költészet egyik nagymestere tavalyi, nyolcvanadik születésnapjára sajtó alá rendezte Csillaganyám, csillagapám című életműkiadásának harmadik kötetét, és karácsonyra újra lefordította Baudelaire A rossz virágai című verseskönyvét.

– Ön egyszerre elementáris és poeta doctus alkat. Hogyan él együtt valakiben egyszerre kétféle alkotói alapállás, ha lehet erre egyáltalán válaszolni?

– Miért ne lehetne!? Jó volt az indulásom. Középiskolás koromban Szabó Lőrincet, József Attilát, Móriczot, Baudelaire-t, Flaubert-től a Bovarynét böngésztem, egyaránt olvastam a magyar és a világirodalom legértékesebb szerzőit. A gyermek- és ifjúkori olvasmányélmények a stílust is mérettelenné gazdagítják, s lehetővé teszik, hogy az ember szemhatára jóval tágasabb legyen, mint amit a közvetlen külvilág számára megengedne. Ezzel együtt nyitott szemmel jártam a földön is. Tizennyolc éves koromig a háborús félelem, utána a diktatúra világában éltem, a mai fiatalok számára mindkettő szinte elképzelhetetlen. Életem tele volt feszülő ellentétekkel.

Édesapám devecseri nincstelen parasztgyerekből lett pesti váltókezelővé, ami akkor nagy előrelépés volt, de az állomásfőnökhöz képest, aki tekintetes úr volt, mégis szerényebb státusz. Dunaharasztiban laktam, gyakran bejártam apámmal Pestre, egyszerre voltam falusi és városi. A paradoxonokat fokozta, hogy egyszerre voltam vágóhídi segédmunkás, majd csepeli betanított munkás, illetve magánúton egyetemi hallgató, aki Füst Milán esztétikáján nevelkedik. Ennek köszönhettem, hogy megúsztam a helyiérdekű marxista oktatást. A párttitkár kérdőre vont, hogy miért nem járok a gyári szemináriumra, erre bevallottam, hogy egyetemi hallgató vagyok.

– Nagyszerű. És ott tanultok marxizmust is?

-Hogyne, nagyon is – mondtam, s igazat szóltam, hiszen Füst Milán minden óráján úgy szidta a marxizmust, mint a bokrot.

- Nagyon jó, akkor fel vagy mentve elvtárs – így a párttitkár.

– Számos kiváló könyv és a diktatúra lassú puhulása, enyhülése után megtört a jég, s ön tizenegy évig a Kortárs szerkesztője volt. Vannak olyan vélemények, amelyek szerint azokban az években mindenki konformista volt, aki nem lett öngyilkos. Hogyan élte meg ezt?

– Ez így semmiképpen sem felel meg a valóságnak. Maradjunk abban: volt, aki konformistává lett, volt, aki nem. A Kortárs akkori szerkesztői, többek között Páskándi Géza, Fodor András, Orbán Ottó, Kulcsár Szabó Ernő független értékítéletre törekedtek, hogy ez mennyire sikerült, nem az én tisztem megítélni. Jómagam a vers-, majd az esszérovat szerkesztőjeként esztétikai szempontú döntéseket hoztam. Az más kérdés, hogy ez nem mindig érvényesült, hiszen bár cenzúra nem volt, cenzor igen, mégpedig a főszerkesztő személyében. A végső döntés joga az ő cenzori kezében volt, aki rendszeresen találkozott a legfelsőbb hatalom képviselőjével, Aczél elvtárssal is. Én 1987-ben mentem nyugdíjba, addig érvényesült ez a munkamegosztás, amelyben nem volt közöm a hatalmi döntésekhez.

– A Tornai életmű a Paradicsommadár című verskötettel kezdődött 1959-ben, s most van folyamatban az összegyűjtött művek három kötetének kiadása Csillaganyám, csillagapám címmel. Hogyan tovább?

– A Gondolat Kiadó most adta nyomdába a Csillaganyám, csillagapám harmadik kötetét. Az első két kötet egyes részei megjelentek külön-külön könyvekben az elmúlt negyven év során. A most megjelenőben csak lapokban, folyóiratokban megjelent versek lesznek, vagyis ez lesz az első kötetbeli megjelenésük, így együtt új kompozíciós rendbe kerülnek. Rögeszméim végigkísérik ezt a kötetet is. Nem panaszkodom, sőt, megvallom, szeretném, ha a múzsák legalább átmenetileg békén hagynának, s pihenhetnék, de hiába tessékelném ki őket az ajtón, bejönnek az ablakon is.

Fotó: Tóth Tibor” width=„350” height=„487” />

– Ez egyáltalán nem baj, mi több, lehet, hogy ez a titka annak, hogy az a tiszteletre méltó életkor, amelybe ön belép, egyáltalán nem látszik, sem a mentalitásán, sem a küllemén.

– Meglehet, bár az idő múlásával együtt és attól függetlenül is mindnyájunknak alakulnak kisebb-nagyobb bajai. De a fiam is azt mondta, amit ön: nem olyan nagy ügy az a nyolcvan év így, hogy soha nem voltál alkoholista, nem vagy narkós, nincs nyolc feleséged, mint egy szaúd-arábiai királynak. Valószínűleg jó génállományt örökölhettem, idősebb bátyám most volt kilencvenéves. Persze, vannak kivédhetetlen bajok. Jobb, ha nem is tudjuk, vagy nem is gondolunk rá, milyen bonyolult szerkezet az emberi szervezet. Estig beszélgethetnénk, ha csak elsorolnánk, melyik pályatársunk milyen kórral küszködik. Inkább érdemes foglalkoznunk a többiek munkáival.

– Térjünk is át az Ön esszéírói munkásságára. Vonzó című kötetek: Mágia és metafizika, Az ihlet sötét és világos foltjai. És van egy nagy ívű, és mégis élményszerű irodalomtörténeti áttekintése is.

– A Villámsújtotta korban a magyar és a világirodalom van együtt. Magyar, finn, kínai, japán alkotók számos, számomra fölismerés értékű regényét, verskötetét elemzem benne. Többek között megírtam kevesekkel – veled együtt – én is, hogy Hernádi Gyula Kiáltás és kiáltás című regénye remekmű. Egyedülállóan kemény kritikát és elutasítást gyakorol a kommunizmus iránt, ráadásul valóban formamegújító, avantgárd köntösben. Tagja voltam a Belvárosi Kávéház körnek, ott Gyula nekem is a kezembe adta a regénynek akkor még Az ég bútorai címet viselő kéziratát, amely húsz évig volt kéziratban, 1981-ben jelent meg. 1960-ban mindkét kiadótól visszakapta, Illés Endre, a Szépirodalmi igazgatója föl is jelentette. A regényt méltató esszém még – Istennek hála –, Gyula életében megjelent az Életünk című folyóiratban Alexa Károly főszerkesztő jóvoltából. Az életmű harmadik szegmensét képezik a műfordítások. Folyamatosan ültettem át magyar nyelvre az angol, német, a francia, a finn költészet remekeit. Maradjunk csak a legnagyobb ívű vállalkozásomnál, 1991-ben én is lefordítottam Baudelaire A rossz virágai című kötetét, de én szinte a megjelenés napja óta állandóan javítottam, csiszoltam, hiszen a műfordításban soha nem lehet eljutni a végleges megoldásig. És mostanáig sikerült egy teljesen új változatot létrehoznom, amely karácsonyra jelent meg a Kráter Műhely Egyesület gondozásában, a verskötettel egy időben. Tudomásom szerint, a magyar irodalomban legalábbis első vagyok, akinek sikerült az életében kiadnia műfordításkötet javított kiadását. Ez akkor is nagy ajándék, ha bevallom, hogy anyagilag magamnak is be kellett segítenem a könyv kiadásába. Szabó Lőrinc az Örök barátaink javított kiadását még a kórházban csiszolgatta, a megjelenését már nem érte meg.

– Végül: mit szól a mai világhoz?

– Amit hivatalosan úgy neveznek: az informatika évadja, amely nem kedvez a művészeteknek. Én úgy nevezem, hogy a zsurnalizmus kora, ahol a könyv teljesen háttérbe szorul a vizuális műfajokhoz képest. Ráadásul az esztétikailag értékes film, sőt, az igényes krimi is kiszorult, lassan már a mozikból is, a tévékben ma már szórakoztató filmként is csak thrillereket látunk. Hangsúlyozom, a nyugati politikai demokráciát nagyra tartom, eszemben sincs visszakívánni a diktatúrát, ám a parlamentarizmussal együtt átvettük azt a kulturális leépülést is, amit Nyugaton és az Egyesült Államokban már a hatvanas években is tapasztalhattunk. A költészet ott majdnem nyomtalanul eltűnt. Az egyetemi tananyag kezdődik Shakespeare-rel, végződik Walt Whitmannal, a beatnemzedék nagyjairól, Kerouacról, Ginsbergről, Ferlinghettiről már szó sem esik. A legnagyobb nyugati, amerikai költőket a magyar olvasók a mi fordításaink révén még csak-csak ismerik, saját honfitársaik már a nevüket sem hallották. Egy amerikaival hiába próbálsz valódi irodalomról beszélni, csak azokat az álírókat, úgynevezett elsőoldalas, vagyis az újságok első oldalain vagy a tévékben szereplő szerzőket ismerik, akiknek műveit milliós példányban nyomtatják ki, de semmi közük az irodalomhoz. Mint ha mi is ez irányba haladnánk, a Szovjetunió összeomlásával együtt az amerikai kultúra is teljesen összeomlott, és ezen az úton haladnak mindkét egykori, egymással szemben álló tábor kisebb-nagyobb országai is. Amíg a nagyok a ringben egymással szemben álltak, mindkét fél megpróbálta a maximumot adni. Most az egyik fél kiütéses vereséget szenvedett, s a másik is összehuppant.

– Mégis, mi a megoldás? Juhász Ferenccel szólva, remélhetjük még a végső lehetetlent, a szűztisztát?

– Hiszem, hogy az ember itt és most is lehet öntörvényű. Olyasmiben már nem hiszek, hogy újra eljön az idő, amikor Illyés Gyula vagy Juhász Feri egy-egy verse, vagy megboldogult barátunk, Hernádi Gyula A péntek lépcsőin és a Kiáltás és kiáltás című regénye megrázta az egész országot. Ma már a tévésztárok és a valóságshow-k foglalkoztatják az embereket, nálunk is, mint a civilizált világban. Sajnos, már a néhány éve még pozitív etalonként emlegetett indiai filmművészet helyét is átveszi az amerikai mintára gyártott hazai piff-puff. A gyakorlatból is tudjuk, minél ócskább egy regény, annál nagyobb példányszámban veszik. A költészetnek egyszerre előnye és hátránya, hogy annak nincsenek alacsonyabb rendű műfajai. Egy vers vagy jó, vagy rossz. A jó költészet nagyon kis közösségek műfaja, összeszorult azoknak a tábora, akik még mindig szeretik a verset. Én ugyanis azt nem tartom versbarátnak, aki a tévé képernyője előtt marad azon ritka pillanatokban is, amikor a kései órákban néha el-elhangzik egy-egy költemény. Versbarát az, aki köteteket olvas és vannak kedvenc költői. Ez a kis közösség létezik. Ismétlem, az ma már elképzelhetetlen, hogy egy magyar költemény, vagy egy jó kötet mozgósítsa akár az összmagyar nyelvterület teljes vertikumát is. A kemény, a totális diktatúrákban fölértékelődött az igaz szó és annak legnemesebb foglalata, a költészet. Csináljunk hát diktatúrát a költészet kedvéért.? Ezt komolyan senki nem kívánja. Az még abszurdabb, ahogy itt és most egy számos nyelvre lefordított író kijelenti, hogy a jelenlegi magyar miniszterelnök egy csillogó intellektus. Nem kommentáljuk a dolog igazságtartalmát, csak azt kérdezném: miért van erre szüksége egy mai fogalmak szerint befutott írónak? Inkább arra kellene vigyáznunk, hogy megőrizzük a ma létező kis közösségeket, de hogy? Végül mindig ahhoz az evidenciához kell visszakanyarodnunk: tegye mindenki a maga dolgát. A költő írjon lehetőleg minél jobb verset.