Wass Albert, az egykori hontalan hazatalált

„Hontalan vagyok, mert vallom, hogy a gondolat szabad, mert hazám ott van a Kárpátok alatt és népem magyar” – írja Wass Albert a megindító Hontalanság hitvallása című versében. Üzen az otthoni, a fenséges pompájú erdélyi hegyeknek, a nyájas völgyeknek, szülőfalujának, a Kolozs megyei Válaszútnak, a trianoni békediktátumtól megcsonkított, rongyos kis maradék hazának.

A század egyik legjelentősebb író-költőjével ugyanolyan mostohán bánt a végzet életében is, halálában is, mint a hozzá hasonló formátumú Szabó Dezsővel, Nyírő Józseffel. Wass Albert is nyelvművész a regényeiben és hihetetlen zsigeri fájdalmat megszólaltató verseiben. Január 8-án ünnepelte a magyarság az író születésének századik évfordulónapját.

Wass negyvenhét (az újrakiadásokkal és a kéziratban maradtakkal együtt mintegy hatvan) kötetnyi, gigászi életművének egyik vezérszólama a misztikus kapcsolat, ami az egykori természeti ember és a vallás, a tradíció között még elevenen létezett. A funtineli boszorkány című háromkötetes remekmű hősnője megőrizte magában az ősi képességet, mintha a tengermélyre süllyedt atlantiszi, boldog birodalom utolsó mohikánja volna. A funtineli boszorkány meg van áldva és verve a jövőbe tekintés adományával. Ám a természetfölötti képesség ízét megürmösíti, hogy csak a látás tehetsége adatott meg neki, a misztikus beavatkozásra képtelen. S azt is tapasztalnia kell, hogy a hétköznapi lét tartományaiban is csődöt mondanak tragédiamegelőzési kísérletei. A fátum, a végzet legyőzhetetlenségének drámáját akkor kénytelen személyesen is átélni, amikor a szeretett férfi, egy magyar nemesember sorsába sem tud beavatkozni. Ám az emberiség túlélésének esélye mégiscsak abban rejlik, ha mi, emberek igyekszünk megtalálni magunkban a jobbik énünket, ami Istenhez vezérel bennünket. A funtineli boszorkány című regénytrilógia elolvasása után a magyar ember torkát azért fojtogatja a keserűség, mert Wass Albert jócskán bővelkedik azon erényekben, amelyek miatt a harmadik világ nagy mágikus realista szintézisteremtőit, Llosát, Asturiast, Márquezt tág kebellel dicsőítette a hazai kritikustársadalom a hatvanas-hetvenes években. Nekünk van egy írónk, aki legalább akkora stílusművész, nyelvteremtő és tradicionalista metafizikus, mint az említett latin-amerikai mesterek, ám a hivatalos irodalomtörténet mindmáig agyonhallgatja a magyar irodalom eme magányos szellemóriását.

A nagy metafizikus trilógiában, A funtineli boszorkányban is búvópatakformán, szelíd másodvezérszólamként siratja írónk a magyar világ hanyatlását Erdélyben. Az Adjátok vissza a hegyeimet!, A kastély árnyékában című kötetekből már leplezetlenül jajdul föl a trianoni stigma véghetetlen sajgása. S akár Nyírő József, Wass Albert is kíméletlenül kárhoztatja a magyarság már-már bűnös történelmi naivitását, amellyel a huszadik század végére a világtörténelem első számú veszteseinek szintjére küzdötte le magát. A kastély árnyékában című regény nyitánya a kiegyezés korába vezérel bennünket, fináléja pedig az 1920. június negyediki trianoni békediktátum tragédiáját tárja elénk. Az író nem azt kárhoztatja, hogy a kiegyezést nem követte a megtorlás az 1848-as forradalom és szabadságharc évadján elkövetett vérengzésekért, amelyeknek során a románság valóságos népirtást folytatott a magyar falvakban és városokban. A megbocsátás gyönyörű erény, hacsak nem csap át emlékezethiányos vakságba. Erdély magyarsága a regény tanúbizonysága szerint az elmúlt évszázad utolsó harmincegynehány esztendeje során újra a háta mögé engedte a gyilkosokat. A nyájas és szelíd románság, a pópák népe pedig szépen, lassan, fokozatosan, nadrágszíjparcellánként vásárolta föl Erdély tekintélyes részét. Könnyelmű, mulatós magyarok ezreinek nyújtottak románok kedvezményes hitelt, s engedték el a felgyülemlett adóssághalmazt egy kis elrománosodásért. Valóságos szatócshonfoglalás rémképét rajzolja föl Wass Albert. Ezek a kis cukorkaárusi és pálinkakimérős státusdiplomáciai trükkök adminisztratív értelemben megkönnyítették a hamisított statisztikák készítését, amelyek pro forma igazolták Magyarország első nagy romlását. Wass Albert finoman érzékelteti azt a folyamatot, amelynek mind a mai napig tanúi lehetünk Erdélyben, Bácskában, Kárpátalján, Felvidéken, Csallóközben.

A magyar kultúra erőt és tartást adott az Osztrák-Magyar Monarchia területén élő kisebb népek fiainak is. A trianoni országcsonkolás következményeként szép lassan elbalkanizálódtak a monarchia kisebb nációi. Iszonyatos még nézni is, hogyan bánnak a szomszédos országokban az évszázados építészeti emlékekkel, művészi alkotásokkal, egyáltalán a kultúrával még ma is. Wass Albert a misztikum szféráiban is érzékelteti, hogy az Erdélybe települt óromániai lakosság nemcsak a magyarokat tette hazátlanná, hanem saját magát is. Isten megakadályozza, hogy a hódítók és a bitorlók megtalálják boldogulásuk útjait a más birtokán, a Bethlenek, Báthoryak, Tamási Áron, Koós Károly, Nyírő József, Wass Albert elidegeníthetetlen hazájában. A mű harmadik vezérszólama az 1945 után bekövetkezett új mohácsi vész hatása az erdélyi magyarságra. A nemzeti önkritika szólama az Elvásik a veres csillag című regényben olyannyira erőteljes, hogy már-már depresszióssá teszi az olvasóját. Az erdélyi magyarság azért is bűnhődött, mert egy-egy ravasz góbé honfitársunk megpróbálta kijátszani egymás ellen a kis elnyomókat, a románság képviselőit a világhódító szovjet-orosz keleti despota ellen. Az „oszd meg és uralkodj!” politikát csak az erősebb fél tudja tartósan megvalósítani, az elnyomottaknak ez csak ideig-óráig sikerülhet – sugallja Wass Albert regénye. Hiszen 1956 forradalma és szabadságharca az erdélyi magyarságban is fölébresztette az 1848 óta eltemetett virtust, de a forradalom vérbefojtása után két pogány bosszúdühének kiszolgáltatva pusztult tovább.

A nyílt szovjet-orosz és román terror csitulta után lassan és kitartóan fogyasztotta sorainkat az erőszakos asszimiláció démona, melynek során a magyar falvak népét tömegesen telepítették újra és újra Óromániába, hogy a helyükre román családok költözhessenek. Wass Albert saját, személyes életútján is végigjárhatta a hazátlanság minden elképzelhető kálváriaútját. Még Magyarországon született, a Kolos megyei Válaszúton 1908. január 8-án mint gróf Czegei Wass Albert. Először saját, szűkebb pátriájában vált 1920. június 4-e után bozgorrá, idegen jöttmentté. A második világháború után a németországi, majd az amerikai emigrációban is azt tapasztalhatta, milyen érzés idegen földön magyarnak lenni. S az 1990-es rövid eufória után azt is megélhette 1994-ben, milyen az, ha az anyaország nem akarja visszafogadni hazatérni vágyó fiát. 1988 óta Wass Albert regényei itthon is megjelenhettek, de hamarosan neki is rá kellett jönnie, hogy Magyarországon mind a mai napig nem történhetett meg a kulturális rendszerváltozás. Az úgynevezett mértékadó (magyarán: a pártállamból átörökölt) körök közönye 1998-ban öngyilkosságba kergette a század egyik legjelentősebb magyar íróját.

Wass Albert nem győzte kivárni 1998 májusát. A Fidesz-kormány Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma így már csak posztumusz elismerésben részesíthette szeptemberben, amikor is megkapta a Magyar Örökség Díjat. Azóta Wass Albert, az egykori hontalan hazatalált, s egyre népszerűbb a Kárpát- medencében.