Nem volt még szégyenteljesebb kor e nemzet történetében

„A hódításhoz és rabláshoz/ Nem volt még szégyenteljesebb/ Kor e nemzet történetében, /Mint most, mióta idegen/ Csillag ég felettünk az égben.” Az idézet Fekete Lajos Hazám, óh drága szép hazám című költeményéből származik. E verset először a Piros a vér a pesti utcán című antológiában olvastam, amely 2006-ban az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulójára látott napvilágot a Magyar Napló Könyvek jóvoltából.

Idézve Fekete Lajos önéletrajzát: „Az egyetemen is sokan voltunk, Miskolcon. Ahogy Debrecenben, a kollégiumban, úgy itt is, „négy-öt magyar összehajolt”, megbeszéltük az országos eseményeket, elsuttogtuk egymásnak, hol, kit vittek el… Érett a forradalom. Bennem is. Aztán megcsináltuk. Le is csuktak, többek közt egy versem miatt, amelyet még november negyedike után is terjesztettem”. Minden valószínűség szerint édesanyjuk leleményessége mentette meg bátyja életét a „kádárista bolsevik vérbosszú idején, amikor úgy hullottak az emberek, mint a legyek sokkal kisebb bűnökért, sőt, ártatlanul is. Az anya összeszedte a régi kéziratok közül Fekete Lajos gyermekkori sztalinista-rákosista verseit, amelyeket az ügyvéd a bíróság elé tárt, s úgy tálalta, hogy írójukról nyilvánvaló, hogy a szocializmus igaz híve, csak megtévedt. A bírónő pedig úgy tett, mintha bedőlt volna a trükknek, s „csak” három és fél éves börtönbüntetést szabott ki. Aztán még harminc évig nyuvasztottak – írta.

A szabadulást követő, falak nélküli börtönből, amelybe a szovjet megszállók, valamint Kádár János és pribékjei zártak egy egész országot, csak a rendszerváltozás után szabadulhatott. Ami a börtönévek után következett, legalább olyan megindító és hősies, mint az 1956-os forradalom és szabadságharcban tanúsított bátor helytállás. Fekete Lajos tisztában volt azzal, amit barátai sulykoltak belé: téged az Isten is mérnöknek teremtett. Nem is adta föl a hiteles önmegvalósítást, érezte, tudta, hogy ha megadná magát a körülményeknek, akkor „ők”, a kommunisták győznének.

Tíz évig volt betanított vasipari munkás, eközben újra és újra jelentkezett szellemi munkakörbe és az egyetemre. S egy évtized elmúlta után egyszer csak sikerült. Kitartása igazolta Hemingway talán legszebb gondolatát: „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni soha.” Fekete Lajos munka mellett elvégezte az egyetemet, s szívósan írta jobbnál jobb szakcikkeit, majd sorban tizenöt műszaki-tudományos könyve is napvilágot látott. Doktori címet, tudományos reputációt szerezvén olyan elismert műszaki szaktekintéllyé vált, hogy büntetett előélete dacára műszaki vezetővé nevezték ki. „Nem csak azért, hogy ezeket bosszantsam, volt mondanivalóm” – olvashatjuk kéziratos önéletrajzában. Ahogy diákkorában, hallatlanul népszerűvé vált a munkahelyén is, mint a helyi önképző kör, irodalmi, zenei, kulturális szakkörök tótumfaktuma. Mintegy kétkötetnyi, százötven verset írt 1990-ig az asztalfiókjának, a művek egy része megjelent a rendszerváltozás után lapokban s az említett jubileumi kötetben.

Fekete Klári hosszú hallgatás után hozzátette: Lajos élénken figyelte az országban zajló folyamatokat, lelkesen írta és interneten publikálta – mivel utcára menni már nem volt ereje – lázító, jobbító gondolatait a saját élményanyagából táplálkozó, zsigeri hazaszeretetről, a házukra március 15-én kitett „magányos zászlóról”, az országban uralkodó fájdalmas állapotokról. Sokkolták a 2006. október 23-án történt gyalázatos események, vitriolos „gratulációt” küldött e-mailben Gyurcsány Ferencnek. Sokat tett, talán nem túlzok, ha azt mondom, minden tőle telhetőt megtett egy jobb, igazságosabb Magyarországért. Súlyos betegségét enyhítette, hogy volt két szép reményteljes éve. Csak két héttel halála előtt veszítette el a myagyar jövőbe és az életbe vetett hitét.

A keresztény életszemléletbű emberre jellemző szerénységgel azt kérte fiaitól, hogy csendben, felhajtás nélkül búcsúztassák el. „Tudom, hogy életem egészében eredményes volt, javító, vállalkozó. Mégis fáj, hogy hazám, népem sorsa nem jobbult annyira, mint kellett és talán lehetett volna röpke életidőm alatt – ezek voltak hozzám küldött utolsó sorai, amelyeket talán üzenetnek szánt mindenkinek.