E lélekbe markoló költeményért írója három év börtönt kapott Kádár János vérbíróságától. A napokban a Mosolycsekk Polgári Kör egyik rendezvényén megismerkedtem a polgári kör alapítójával, Fekete Klári újságíróval. Személyessé vált beszélgetésünk során derült ki, hogy ő Fekete Lajos húga, s a bátor emberi jogi aktivista, Morvai Krisztina egyetemi docens édesanyja.
Elmondta, hogy a Szeretlek, Magyarország! feliratú, kör alakú táblát, a Fidesz-nagygyűlések gyakran megjelenő emblémáját a bátyja, dr. Fekete Lajos költő, mérnök-szakíró, 1956-os forradalmár és elítélt ötlete nyomán valósították meg. „Sajnos személyesen nem ismerheti meg, legalábbis evilágon már nem, mert Lajcsi idén január 6-án hunyt el gyógyíthatatlan betegségben. Mi testvérek, de talán inkább harcostársak voltunk” – mondta Fekete Klári, akit hamarosan otthonában is fölkerestem, hogy felidézze 1937. február 23-án Debrecenben született fivére életútját.
Fekete Klári elmondta, hogy csodálatos emberek voltak a szülei, az édesapa görög katolikus lelkész korán meghalt, az édesanyjuk nevelte őket. Bátyja lelkében először békésen megfért a krisztusi Isten- és emberszeretet a szocializmus vélt alapeszméivel. Nagyszerűnek találta azt, hogy a szocialisták (már akkor is) emberhez méltó életet, a munka megbecsülését ígérték mindenkinek, ezért Fekete Lajos picinyke gyermekkorában még lelkes kommunista verseket írt.
Könnyen tanult, diáktársainak kedvence, a tanárok réme örök renitens, mókamester, ügyeletes versmondó volt. Nyaranta egy állami gazdaságban, a hortobágyi gulágon dolgozott, hogy segítse szegénységben élő, őket példásan nevelő édesanyját. A saját szemével látta az eszme és a valóság közötti kiáltó ellentétet, s hogy a szocialisták már akkor sem teljesítették az ígéreteiket. A híresen szigorú Debreceni Gépipari Technikumot kitüntetéssel végezte, tanulmányi versenyeket nyert irodalomból is, matematikából is, gépészeti szaktárgyakból, megalapozván már akkor is reneszánsz, polihisztori alkatát. Akkor már titokban rendszerellenes verseket, antikommunista elbeszéléseket írt. Mint kiváló tanulót fölvették a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemre.
Idézve Fekete Lajos önéletrajzát: „Az egyetemen is sokan voltunk, Miskolcon. Ahogy Debrecenben, a kollégiumban, úgy itt is, „négy-öt magyar összehajolt”, megbeszéltük az országos eseményeket, elsuttogtuk egymásnak, hol, kit vittek el… Érett a forradalom. Bennem is. Aztán megcsináltuk. Le is csuktak, többek közt egy versem miatt, amelyet még november negyedike után is terjesztettem”. Minden valószínűség szerint édesanyjuk leleményessége mentette meg bátyja életét a „kádárista bolsevik vérbosszú idején, amikor úgy hullottak az emberek, mint a legyek sokkal kisebb bűnökért, sőt, ártatlanul is. Az anya összeszedte a régi kéziratok közül Fekete Lajos gyermekkori sztalinista-rákosista verseit, amelyeket az ügyvéd a bíróság elé tárt, s úgy tálalta, hogy írójukról nyilvánvaló, hogy a szocializmus igaz híve, csak megtévedt. A bírónő pedig úgy tett, mintha bedőlt volna a trükknek, s „csak” három és fél éves börtönbüntetést szabott ki. Aztán még harminc évig nyuvasztottak – írta.
A szabadulást követő, falak nélküli börtönből, amelybe a szovjet megszállók, valamint Kádár János és pribékjei zártak egy egész országot, csak a rendszerváltozás után szabadulhatott. Ami a börtönévek után következett, legalább olyan megindító és hősies, mint az 1956-os forradalom és szabadságharcban tanúsított bátor helytállás. Fekete Lajos tisztában volt azzal, amit barátai sulykoltak belé: téged az Isten is mérnöknek teremtett. Nem is adta föl a hiteles önmegvalósítást, érezte, tudta, hogy ha megadná magát a körülményeknek, akkor „ők”, a kommunisták győznének.
Tíz évig volt betanított vasipari munkás, eközben újra és újra jelentkezett szellemi munkakörbe és az egyetemre. S egy évtized elmúlta után egyszer csak sikerült. Kitartása igazolta Hemingway talán legszebb gondolatát: „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni soha.” Fekete Lajos munka mellett elvégezte az egyetemet, s szívósan írta jobbnál jobb szakcikkeit, majd sorban tizenöt műszaki-tudományos könyve is napvilágot látott. Doktori címet, tudományos reputációt szerezvén olyan elismert műszaki szaktekintéllyé vált, hogy büntetett előélete dacára műszaki vezetővé nevezték ki. „Nem csak azért, hogy ezeket bosszantsam, volt mondanivalóm” – olvashatjuk kéziratos önéletrajzában. Ahogy diákkorában, hallatlanul népszerűvé vált a munkahelyén is, mint a helyi önképző kör, irodalmi, zenei, kulturális szakkörök tótumfaktuma. Mintegy kétkötetnyi, százötven verset írt 1990-ig az asztalfiókjának, a művek egy része megjelent a rendszerváltozás után lapokban s az említett jubileumi kötetben.
Fekete Klári hosszú hallgatás után hozzátette: Lajos élénken figyelte az országban zajló folyamatokat, lelkesen írta és interneten publikálta – mivel utcára menni már nem volt ereje – lázító, jobbító gondolatait a saját élményanyagából táplálkozó, zsigeri hazaszeretetről, a házukra március 15-én kitett „magányos zászlóról”, az országban uralkodó fájdalmas állapotokról. Sokkolták a 2006. október 23-án történt gyalázatos események, vitriolos „gratulációt” küldött e-mailben Gyurcsány Ferencnek. Sokat tett, talán nem túlzok, ha azt mondom, minden tőle telhetőt megtett egy jobb, igazságosabb Magyarországért. Súlyos betegségét enyhítette, hogy volt két szép reményteljes éve. Csak két héttel halála előtt veszítette el a myagyar jövőbe és az életbe vetett hitét.
A keresztény életszemléletbű emberre jellemző szerénységgel azt kérte fiaitól, hogy csendben, felhajtás nélkül búcsúztassák el. „Tudom, hogy életem egészében eredményes volt, javító, vállalkozó. Mégis fáj, hogy hazám, népem sorsa nem jobbult annyira, mint kellett és talán lehetett volna röpke életidőm alatt – ezek voltak hozzám küldött utolsó sorai, amelyeket talán üzenetnek szánt mindenkinek.
