– Milyen helyzetben van a magyar hardcore színtér?
– Nagyon minimálisnak érzem a magyar mozgalmat, megváltozott a színtér az elmúlt években. Van az egésznek egy fashion oldala, amely egy-egy bookingon keresztül láttatja magát, és van egy nagyon-nagyon szűk réteg is, amely a hardcore életérzést komolyan gondolja. Emellett vannak olyan szereplői is a körnek, akik a kettő között állnak. Szerintem a bookingoknak sok köze nincsen ehhez a mozgalomhoz, inkább csak pénzkereseti lehetőségnek tekintik ezt a terepet. Elveszett már az a „spirit”, amiről korábban szó volt. Érdekes dolog ez. Engem is többször érnek olyan vádak, hogy pénzért játszom, vagy eladtam magam. Az emberek nem tudják, hogy mondjuk Szegedre elmenni egy bérelt autóval nem három vagy öt, de akár 30 ezer forintba is kerülhet.
– Mit jelent az, hogy valaki komolyan gondolja a hardcore-t? Az tény és való, hogy koncerteken rengeteg fiatal arcot lehet látni, akikben – legalábbis egy-egy beszélgetés alkalmával ez derül ki olykor – nem sok eszmeiség van, ellenben nagy a feszítés a márkás cuccokban, és sokan azért idegenkednek lejárni a bulikra, mert úgy tűnik nekik, hogy ebből áll jelenleg a színtér.
– Én is ezt látom. Eleinte úgy támogattuk a zenekarokat, hogy megvettük a pólóikat, a kitűzőket, a cédéket, felvarrókat. Ez mára célirányosan iparággá fejlődött: a nagyobb zenekarok divatos ruhákra húzzák rá a neveiket, logóikat, amit jó pénzért el lehet adni. Elképesztő belegondolni: most meg az a divat a srácok között, hogy ki vesz több lemezt, ruhát. Nem a vásárlással van a probléma, de az, hogy több tízezer forintért gyűjt be valaki egy koncerten lemezeket, ruhákat vagy akar csak egyetlen lemezt csak azért, mert „most annak meg kell lennie” – az félelmetes. Én fizetésből élek, nem tudom megengedni magamnak ezt, és egyébként is csak a kedvenceket, a nagyokat veszem meg. Emellett zenélek, próbálok megfelelő promóciót biztosítani a zenekarnak, nem anyám szoknyája mögött álldogálok, hogy ki tudjam fizetni ennek a trendi kedvtelésnek a költségeit. A közösség másik fele pedig: akiket nem is a zene, inkább a külsőségek fognak meg. Megírod a szövegeket, ott van egy csomó srác, és énekli veled, de azt, hogy miről szól, nagyon kevesen tudják. Letöltik a zenét, jó esetben a szöveget, és mindenféle külsőségeket – mint tetoválás, bő vagy épp szűk nadrág a trendtől függően – magukra raknak. Ami a legrosszabb, hogy ha magyar banda vagy, akkor a lemezed és a cuccod szinte nem is kell senkinek. Míg ha külföldi vagy, akkor mindened elmegy egy pillanat alatt, mert az menő.
– Az a mainstream zeneipari monstrum, amely meghatározza a zenecsatornákon és egyéb fórumokon a zenei trendeket, rátelepedhetett arra a hardcore mozgalomra is, amely az elmúlt évtizedekben mégiscsak a környezet- és állatvédelmet és úgy általában is a „tiszta életet” népszerűsítette, jelentette?
– Mondjuk úgy, hogy erőteljesen rajta van a mozgalmon. Mindenki arról beszél, hogy „élj a mának”. Nagyon vicces, amikor a straight edge srácok arról beszélnek, „igen, én nem iszom, nem dohányzom, nem drogozom”. De azt a részét, hogy nem kalandozom az éjszakában egy kis szex után, már nem tartják be, mert az nekik fontos. Végig kellene gondolni, hogy ez az egész honnan is indult. Annyi erkölcsiség nincs az ilyen arcokban, mint egy döglött hintalóban.
– Mit érdemes tudni a straight edge mozgalomról? Henry Rollins volt ennek az atyja, nem?
– Ő is, de köthetjük a Minor Threat énekeséhez, Ian MacKaye-hez is. Az egész eszmének a mértékletesség a mozgatórugója. Nem iszol alkoholt, nem cigizel, nem drogozol, és nem cserélgeted a nődet naponta. Régen sok fanzine foglalkozott ezzel, és korábban nem is arról szólt ez, hogy az emberek ne csináljanak bizonyos dolgokat. A cél az volt: ne legyenek az embernek meggondolatlan, felelőtlen nemi kalandjai, élete, ne legyenek állandóan rettenetesen részegek. A fiatalok felé abban nyilvánult meg a szolidaritás, hogy ezeken a koncerteken a klubokban nem kaphattak alkoholt, és ilyenkor egy X-et rajzoltak a kézfejükre a belépésnél. Ez lett a tagadás szimbóluma. És a mostani verzió – amit említettem már – a fanatikusok találmánya. Melyikünk a keményebb straight edge, kinek van szebb pólója, vagy éppen most nem divat X-et húzni, mert az a 80-as évek közepén volt trendi, de lehet, hogy pár év múlva újra az lesz. És akkor mindenkinek X lesz a kezén.
Fotók: Penalty Kick
– A „do it yourself”, a „csináld magad” is nagyon fontos tényező volt, pontosan azért, hogy a zeneipar ne tolakodjon be a mozgalomba. Például vannak-e még fanzine-ok? Hiszen nagyon fontos információs csatorna, illetve fórum ez az otthon szerkesztett, esténként fénymásolt „újság”. Foglalkozik még ezzel valaki?
– Vannak még fanzine-ok szerencsére. Ilyen például a Reaction, ami egy nagyon jó fanzine, szövegfordításokkal meg interjúkkal. De sajnos nem sok újságról tudok; még Egerben van ilyen lap, illetve megjelenik – igaz, ritkán – az I Drink Milk is. E fanzine-okat nagyon tudatos emberek szerkesztik-csinálják, akik próbálják belecsempészni az alapgondolatokat a sorok közé. Csak azt sajnálom, hogy mindig ugyanaz a száz ember veszi meg ezeket a lapokat, és nem lehet továbblépni erről a szintről. Meg kell említeni, hogy tíz évvel korábban olvasható volt még a Pozitív Front, a Struggle, illetve a Drug Free is. Az itt megjelentetett gondolatok szerintem még ma is annyira aktuálisak, hogy – mivel az összes szám megvan – évente fénymásolok belőlük, és ingyen szétosztogatom azoknak a srácoknak, akiket tényleg érdekel a hardcore. Így legalább el tudnak indulni. Nem az a lényeg, hogy valaki megismerje az összes zenekart a világon, hanem hogy tudja, honnan indul el az egész mozgalom. Aztán felőlem hallgathat bármit, de a gyökereket meg kell ismerni, és nem szabad elfelejteni sem. Ha ez megtörténik, akkor jön a mainstraim, a félrerakott baseballsapka, a divatos ruha meg az üres beszéd.
– Korábban sokat lehetett arról hallani, hogy Magyarországon mostohák a koncertfeltételek, rosszak a körülmények, esetleg nem fizetik ki a zenekarokat. Milyen lehetősége van mondjuk a Penalty Kicknek arra, hogy megismertesse zenéjét másokkal?
– Még mindig nagyon kevés a promoter, nem ismert ez még kellően Magyarországon. Elég csak a közelmúltbéli Madball-koncertre gondolni. Hányan is voltak lent? Hat-hétszázan, és ebben a létszámban már a külföldieket is értem. Ennyit tud Magyarország? Ha ekkora a közönség egy ilyen koncerten, akkor hogyan is akarhatunk eljutni máshová játszani? Nagyobb városokban is azt mondja a klubtulajdonos – aki ismeri a zenekarokat –, hogy „oké, gyere el, ha lesz a PANKKK-tól pénz, minden rendben”, ha nincsen, akkor ő nem ad semmit a befolyó italpénzből. Esetleg ki lehet találni egy optimális belépőárat, és azt megkapja a zenekar.
– Magyarán ma sok zenekar, amelyik nem számít úgymond profinak, benzinpénzért játszik?
– Ez tökéletesen így van. Egy olyan zenekar, mint a PK – amelyben kipróbált zenészek játszanak – sem horribilis összegekért lép színpadra. Szerveztem már koncertet Magyarországon igen ismert és elismert zenekaroknak e körökben, de ők sem tudnak annyi pénzt elkérni a koncertekért, hogy mondjuk nullára kijöjjenek a végén.
– Ha már szóba jött a Penality Kick és annak tagjai: kikről van szó? Azt tudjuk: a legendás Dawncore dobosa, Ferencz Zsolt a PK-ban üti a bőrt.
– Török Attila, aki a Burning Inside-ban basszusgitározott, Sohajda Zoltán gitározik, akit a Buried By Time-ból ismerhetünk, Görög Zoltán gitáros anno az All For Nothingban, amely az egyik ősbandája volt az egész magyar hardcore színtérnek. Görög Zoli később játszott a New Fightban, illetve a Spadeful of Dustban jelenleg is a húrokat tépi. Jómagam pedig a mikrofont fogom.
– Melyik bandákban énekeltél még?
– Ami jobban ment, az a Mana meg a Quest From Inside, de én ezekben a dobos szerepét töltöttem be, és most is van ilyen próbálkozás: a Still Strong, amivel az egész pályafutásomat kezdtem tizen-valahány éve.
– Miről szólnak a szövegek, és vannak-e elérhető hanganyagok?
– Van hangagyagunk, amit a magyarországi Hammer Edge Records adott ki. Ez a Fallenintoasheszel közös lemez, vagyis egy split, és ha jól tudom, bárhol megvásárolható. A szövegeimben leginkább mindennapi nehézségeimet próbálom leírni, amivel bárki azonosulhat, és megpróbálok reményt is csempészni a sorok közé, hogy mégsem annyira nehéz minden, mint amilyen nehéz. De a reményen kívül sok mindennel ezt nem tudom alátámasztani. Igyekszem elhinni: lehet jobb, és ennek megpróbálok hangot adni. A családom és a barátaim motiválnak a mindennapokban és az a szeretet, ahogy egymáshoz viszonyulunk – azaz a remény, amiről beszélek.
– Néhány éve a már említett Dawncore a Darkest Hourrel, a másik nagy hardcore csoda, a Newborn pedig a Catharsisszal heteken keresztül zúzta az európai színtereket. A Penality Kicknek milyen lehetőségei vannak külföldön?
– A mi zenénket inkább a Balkánon kedvelik, főleg a szerbek és bolgárok hívnak minket koncertezni. Más országokban, ha mondhatom így, vannak problémáink. Elhívunk játszani zenekarokat, amikor jönnek az e-mailek, hogy segítsünk koncertek szervezésében például; mi megtesszük, amit lehet. De sajnos a viszonzás nem igazán érkezik. Nem nagyon adnak vissza azok, akiknek mi segítünk. Ami biztos: tartani kell a kapcsolatokat, mehetnénk is sokfelé, ha lenne lehetőség. Volt egy alkalom, amikor a Bridge to Solace elvitt magával egy miniturnéra. Ausztria, Olaszország – ott, mondhatni, sikerünk volt, és a régi bandámmal, a Quest from Inside-dal közösen körbejártuk Romániát, ami szintén sikeres volt, pedig először mentünk, és egy hely kivételével az összes tömve volt arcokkal, és tetszett nekik.
– Egy-egy koncert a kívülállóknak nagyon brutálisnak tűnhet. A srácok a színpadról ugrálnak a tömegbe, „egymást dobálják”, nagyon elterjedt a „karate” elnevezésű stílus is. A fiatalok itt adják ki a hétköznapokban felgyülemlett dühüket?
– Remélem, vannak még olyan dühös fiatalok, akik tényleg azért járnak le a koncertekre, hogy megszabaduljanak e terhektől. Legalábbis régen erről szólt az egész. Tényleg a heti dühünket adtuk ki magunkból. Itt is megjelent a divat: van olyan srác is, aki kiméri magának a kartávolságot, és elkaratézgat magában úgy, hogy senki ne sérüljön meg. Persze van, aki nem figyel erre. Még tíz éve is úgy volt: az első percekben szinte egymás kezét-lábát törtük, volt még valódi szenvedély a koncerteken – és nem volt belőle sértődés.
– Szerinted jó irányba megy a világ?
– Miért, megy valahová?
