– Milyen helyzetben van a magyar hardcore színtér?
– Nagyon minimálisnak érzem a magyar mozgalmat, megváltozott a színtér az elmúlt években. Van az egésznek egy fashion oldala, amely egy-egy bookingon keresztül láttatja magát, és van egy nagyon-nagyon szűk réteg is, amely a hardcore életérzést komolyan gondolja. Emellett vannak olyan szereplői is a körnek, akik a kettő között állnak. Szerintem a bookingoknak sok köze nincsen ehhez a mozgalomhoz, inkább csak pénzkereseti lehetőségnek tekintik ezt a terepet. Elveszett már az a „spirit”, amiről korábban szó volt. Érdekes dolog ez. Engem is többször érnek olyan vádak, hogy pénzért játszom, vagy eladtam magam. Az emberek nem tudják, hogy mondjuk Szegedre elmenni egy bérelt autóval nem három vagy öt, de akár 30 ezer forintba is kerülhet.
– Mit jelent az, hogy valaki komolyan gondolja a hardcore-t? Az tény és való, hogy koncerteken rengeteg fiatal arcot lehet látni, akikben – legalábbis egy-egy beszélgetés alkalmával ez derül ki olykor – nem sok eszmeiség van, ellenben nagy a feszítés a márkás cuccokban, és sokan azért idegenkednek lejárni a bulikra, mert úgy tűnik nekik, hogy ebből áll jelenleg a színtér.
– Én is ezt látom. Eleinte úgy támogattuk a zenekarokat, hogy megvettük a pólóikat, a kitűzőket, a cédéket, felvarrókat. Ez mára célirányosan iparággá fejlődött: a nagyobb zenekarok divatos ruhákra húzzák rá a neveiket, logóikat, amit jó pénzért el lehet adni. Elképesztő belegondolni: most meg az a divat a srácok között, hogy ki vesz több lemezt, ruhát. Nem a vásárlással van a probléma, de az, hogy több tízezer forintért gyűjt be valaki egy koncerten lemezeket, ruhákat vagy akar csak egyetlen lemezt csak azért, mert „most annak meg kell lennie” – az félelmetes. Én fizetésből élek, nem tudom megengedni magamnak ezt, és egyébként is csak a kedvenceket, a nagyokat veszem meg. Emellett zenélek, próbálok megfelelő promóciót biztosítani a zenekarnak, nem anyám szoknyája mögött álldogálok, hogy ki tudjam fizetni ennek a trendi kedvtelésnek a költségeit. A közösség másik fele pedig: akiket nem is a zene, inkább a külsőségek fognak meg. Megírod a szövegeket, ott van egy csomó srác, és énekli veled, de azt, hogy miről szól, nagyon kevesen tudják. Letöltik a zenét, jó esetben a szöveget, és mindenféle külsőségeket – mint tetoválás, bő vagy épp szűk nadrág a trendtől függően – magukra raknak. Ami a legrosszabb, hogy ha magyar banda vagy, akkor a lemezed és a cuccod szinte nem is kell senkinek. Míg ha külföldi vagy, akkor mindened elmegy egy pillanat alatt, mert az menő.
– Az a mainstream zeneipari monstrum, amely meghatározza a zenecsatornákon és egyéb fórumokon a zenei trendeket, rátelepedhetett arra a hardcore mozgalomra is, amely az elmúlt évtizedekben mégiscsak a környezet- és állatvédelmet és úgy általában is a „tiszta életet” népszerűsítette, jelentette?
– Mondjuk úgy, hogy erőteljesen rajta van a mozgalmon. Mindenki arról beszél, hogy „élj a mának”. Nagyon vicces, amikor a straight edge srácok arról beszélnek, „igen, én nem iszom, nem dohányzom, nem drogozom”. De azt a részét, hogy nem kalandozom az éjszakában egy kis szex után, már nem tartják be, mert az nekik fontos. Végig kellene gondolni, hogy ez az egész honnan is indult. Annyi erkölcsiség nincs az ilyen arcokban, mint egy döglött hintalóban.
– Mit érdemes tudni a straight edge mozgalomról? Henry Rollins volt ennek az atyja, nem?
– Ő is, de köthetjük a Minor Threat énekeséhez, Ian MacKaye-hez is. Az egész eszmének a mértékletesség a mozgatórugója. Nem iszol alkoholt, nem cigizel, nem drogozol, és nem cserélgeted a nődet naponta. Régen sok fanzine foglalkozott ezzel, és korábban nem is arról szólt ez, hogy az emberek ne csináljanak bizonyos dolgokat. A cél az volt: ne legyenek az embernek meggondolatlan, felelőtlen nemi kalandjai, élete, ne legyenek állandóan rettenetesen részegek. A fiatalok felé abban nyilvánult meg a szolidaritás, hogy ezeken a koncerteken a klubokban nem kaphattak alkoholt, és ilyenkor egy X-et rajzoltak a kézfejükre a belépésnél. Ez lett a tagadás szimbóluma. És a mostani verzió – amit említettem már – a fanatikusok találmánya. Melyikünk a keményebb straight edge, kinek van szebb pólója, vagy éppen most nem divat X-et húzni, mert az a 80-as évek közepén volt trendi, de lehet, hogy pár év múlva újra az lesz. És akkor mindenkinek X lesz a kezén.
Akárhogy titkolják, kiderül mit akarnak Magyar Péterék, elég csak ránézni a brüsszeli elit terveire
