Borbély László író a díj névadójáról, valamint Ócsa és Falu Tamás kapcsolatáról elmondta, hogy nyár elején a Lyukasóra munkatársai közül meghívtak néhányat Ócsára, ahol Irodalom és felelősség címmel a Magyar Írók Egyesülete tartott nyilvános ülést és író-olvasó találkozót.
Mindannyian fontosnak érezték, hogy közvetlenül megszólítsák az elsősorban diákokból álló közönséget. Igyekeztek arra rávezetni őket, miként válhatnak le az olvasás és az írás révén a tömegkultúráról. Vendéglátóik nevében Büki Attila költő felkérte Kiss Dénest, az egyesület elnökét, hogy lássa el kézjegyével a Falu Tamás-díj alapító okiratát, melyet azért hoztak létre, hogy minden évben megjutalmazzanak egy fiatal alkotót. Az írókat megérintette az a szeretet, ahogy a helyiek ápolják az Ady-kortárs Falu Tamás emlékét.
Az alkotóműhely ihletet adott az íráshoz Borbély Lászlónak. Ismerkedni kezdett Falu Tamás művészetével, bár azt korábban is tudta róla, hogy 1932-ben megnyerte a Pesti Hírlap dalpályázatát a Magyar visszhang című munkájával, mely később Igazságot Magyarországnak címen vált ismertté és népszerűvé. Számára Falu Tamás életművének egyik legfontosabb üzenete a létszemlélete: a legtermészetesebb eszközökkel volt képes ábrázolni környezetét, természetes derűvel, játékosan vetett számot élettel és halállal, gondolkozásra késztette olvasóit, akik verseit vagy prózáit kézbe vették.
Éppen ezért nagy megtiszteltetés számára, hogy elsőként vehette át a Falu Tamás-díjat. Egyébként is közel áll hozzá az a legendás generáció, melynek Falu Tamás is tagja volt. Különösképpen a tárcanovellisták, akik tökéletesre csiszolták és szépirodalmi rangot adtak ennek a műfajnak. Borbély László hozzájuk köti első irodalmi elismerését, egy nemzetközi nagydíjat, amelyet éppen egy tárcanovellával, Az antikváriussal érdemelt ki.
A fiatal író mégis elsősorban hírlapírónak vallja magát, olyan szépírónak, aki újságba is ír. Mindig kíváncsi volt az emberekre, a sorsukra, a drámájukra. Az egyik filmrendező barátja szerint az írásainak hangulata hasonlít az olasz neorealizmus képi világához. Ezt jó szívvel vállalja. Luchino Visconti, Vittorio De Sica, Cesare Zavattini és más művészek nyomán haladva, a nehéz sorsú emberek foglalkoztatják. Az érdekli, aki valami miatt leszakadófélben van a társadalomtól, és mindent elkövet azért, hogy legalább talpon maradjon, és ne zuhanjon tovább. Az embert ábrázolja bukásában és esetleges felemelkedésében. Ez elmondható Borbély korábbi műveire, A lándzsa Longinusára és Az utca napos oldalára csakúgy, mint új novelláira, melyek Üzenet a ringből címmel jelentek meg a napokban.
Számára szívszorító annak a küzdelemnek a jelképe, amelyet sorsunkkal vívunk, visszatérő alakjai közé tartoznak a küzdősportok képviselői, mindenekelőtt az ökölvívók, a vagányok, a nehézfiúk, akikkel sportújságíróként ismerkedett meg. Borbély László ugyanolyan szeretettel igyekszik ábrázolni őket, mint színész barátait: Reviczky Gábort, Dózsa Lászlót vagy Koncz Gábort, akikről korábban könyvet írt. Az Üzenet a ringből írásainak többsége napjainkban játszódik. Mindig megadja az esélyt a hőseinek a kedvezőtlen körülmények markából való kitörésre, de nem erőlteti rájuk az akaratát.
Írói hitvallásáról Borbély László elmondta: aki szereti a másikat, az nemcsak felelősséget érez iránta, hanem engedi szabadon küzdeni sorsával. Családjukban nem volt sem művész, sem író. Tizenéves, általános iskolás korában kezdett el írni Attila nevű barátjával együtt. Írásaik diáklapokban jelentek meg. Attila később költő lett, de sajnos fiatalon elhunyt. Kamaszkorától kezdve az írás hosszú ideig nem foglalkoztatta. Gimnázium, munka, katonaság, szerelem, buli... Minden érdekelte, ami egy huszonéves fiatalra hatással lehet. Mikor a Magyar Rádióhoz került, akkor érlelődött meg benne, hogy szeretne valami mást is csinálni: alkotni.
A szalagtár akkor egyfajta szellemi központja volt a Magyar Rádiónak – meséli. – Mi adtuk ki a nyersanyagot egy-egy riporternek, de archív anyagot is, hogy fel tudjanak készülni az interjúra. A kész műsorokat is mi kezeltük. Mivel meg kellett hallgatnom az adott hanganyagokat, így sok ismeretre, tudásra tettem szert. A riporterek közül néhányan megláttak bennem valamit, ami a médiamunkához kell, s biztattak. Mivel a hangom rádiózásra nem volt alkalmas, így a hírlapírást választottam. A hírlapíró olyan szépíró, aki újságba is ír – folytatta Borbély László. Nemcsak a hírek után rohan, hanem jelen van a mindennapokban, kíváncsi az emberekre, nyitott a sorsok, a drámák iránt. Mivel a szigorú értelemben vett újságírói műfajokban ezek teljes mélységükben nem jelenhetnek meg – esetleg a riportban – novellákban, tárcákban, regényekben ábrázolja hőseit. A klasszikus értelemben vett hírlapírás időszaka sajnos a második világháború után leáldozott. A hírlapírás majd teljesen kiveszett a mai magyar sajtóból. Nagyon kevés napilapban van tárcanovella.
Borbély László első irodalmi elismerését 2002-ben éppen egy tárcanovellával, Az Antikváriussal érdemelte ki. A kötetben szereplő prózák többségét első két kisregénye, A lándzsa Longinusa és Az utca napos oldalán születése idején írta. Nyilván mindenkivel előfordult már, hogy találkozott valakivel, aki elmesélt egy történetet, ami valamilyen oknál fogva magával ragadta. – Én ugyanígy vagyok ezekkel az alakokkal, akik lelkem színpadán lépnek elém, majd tovatűnnek. Megtisztelnek bizalmukkal, s én igyekeztem hűen követni őket bárhová, ahová hívnak. Legtöbbször vissza a ringbe, ahol végül mindig magamra hagynak, hogy írjam meg tetszésem szerint sorsukat, csak egy kérésük van: szépen tegyem. Kezdődjön hát az első menet! A szorítóból – fejezte be beszélgetésünket Borbély László.
origo.hu
Kábítószer-kereskedőket fogtak a rendőrök a Havanna-lakótelepen
