Der Spiegel (spiegel.de)
A baloldali német hírmagazin történeti rovatában Christoph Gunkel Cikkcakkban a pusztulásba című cikkében foglalkozik a Léopoldville nevű csapatszállító hajó 1944. karácsonyi tragédiájával és a történtek eltussolásával. 1944. szentestéjén az angliai Southampton kikötőjében 2235 amerikai katona lépett a belga Léopoldville nevű hajó fedélzetére. A Léopoldville erősítést vitt Cherbourg kikötőjébe.
A csapatszállító sohasem érte el célját. Röviddel este hat óra előtt a Gerhard Mayer kapitány által parancsnokolt U-486 számú tengeralattjáró megtámadta a hajót. A torpedó becsapódását követően a fedélzeten sok katona nem is volt tudatában a veszélynek, sokan egyszerűen vártak és dohányoztak. A hajó ugyan irányíthatatlanná vált, de nem süllyedt el, ráadásul nem érkezett parancs a kiürítésre. Legalábbis ezt állította néhány túlélő. Mások teljesen érthetetlen flamand nyelvű üzenetekre emlékeznek – a hajó személyzete belga volt. A konvoj parancsnoka csak a portsmouthi brit központnak jelentette a támadást, onnan csak 40 perccel később értesítették Cherbourgot. A káoszt betetőzte, hogy a hajón és Cherbourgban eltérő rádiófrekvenciát használtak. Ezt követően a kapitány horgonyt vetett, nehogy a kormányozhatatlan Léopoldville-t az áramlás egy aknamezőre terelje – s ezzel valószínűleg annak utolsó lehetőségét játszotta el, hogy a sérült hajót a biztos kikötőbe vontassák.
A raj parancsnoka a konvoj többi hajóját – sajátját, a Brilllantot leszámítva – Cherbourgba, illetve a tengeralattjáró üldözésére küldte. Amikor az első sebesülteket felvitték a fedélzetre, akkor szembesültek sokan a helyzet komolyságával. Ekkor sem voltak világos parancsok, minden tiszt arra adott utasítást, ami éppen eszébe jutott. Ekkor a Brilliant a Léopoldville mellé manőverezte magát, s a katonák elkezdtek átugrálni a süllyedő hajóról. Sokan elvétették az ugrást, mert az Északi-tenger szokatlanul viharos volt. Este fél nyolc körül a Brilliant 500 túlélővel szintén a cherbourgi kikötőbe indult. De a Leopoldville fedélzetén 763 katona veszítette életét, 650-en megsebesültek. Leszámítva a Rohna katasztrófáját, melyet 1943 novemberében egy német bombázó süllyesztett el, nem szenvedett az Egyesült Államok ekkora veszteséget tengeren. Az U-486-as túlélte a brit rombolók támadását, s a legénység nemsokára a karácsonyt ünnepelte, majd két nap múlva még elsüllyesztettek két fregattot.
A halottak rokonai számára kemény harc kezdődött, hogy kiderítsék az igazságot, mert az amerikai hatóságok megpróbálták a hajó elsüllyedését elhallgatni és az áldozatokat egyszerűen eltűnteknek nyilvánítani. Ez teret engedett a hamis reménynek, amit a washingtoni hadügy tovább táplált. Csak apránként erősítették meg a haláleseteket, a körülmények említése nélkül. Eme titkolózás ellenére számos információ kiszivárgott – a túlélők számos levélben tudósítottak a történtekről, majd az esetről beszámolt egy hírügynökség is. Ez arra kényszerítette az amerikai hadsereget, hogy a hajó elsüllyedését elismerje, valahol az „európai hadszíntéren”. De mindössze 248 halottról és 517 eltűntről beszélt. Csak évtizedekkel a háborút követően ismertette meg a szélesebb nyilvánossággal a katasztrófát egy new yorki rendőr. Allan Andrade nyomozó érdeklődését felkeltette a történet. A zsarunak máig meggyőződése, hogy megpróbálták eltussolni a történetet, mert az a résztvevő szervek számára kínos volt. Az Egyesült Államokban csak 1959-ben, Nagy-Britanniában 1996-ban tették kutathatóvá a Leopoldville-ügyet. Andradénak időközben 500 túlélőt, illetve hozzátartozót sikerült meginterjúvolnia.
Frankfurter Allgemeine Zeitung (faz.net)
A konzervatív német napilap internetes kiadása A gazdaságkutató intézetek adócsökkentést követelnek című cikkében ismerteti a szakértők kormánykritikáját. Vezető német gazdaságkutató intézetek közös nyilatkozatukban radikális adócsökkentést követeltek, egyúttal óvták a berlini kormányt attól, hogy óvatoskodva kezelje a válságot. Christoph M. Schmidt, az esseni Rajna-Vesztfáliai Gazdaságkutató Intézet (RWI) elnöke például arra figyelmeztetett, hogy a szövetségi kormánynak „a helyzet komolyságából le kell vonnia a tanulságot.”
Thomas Straubhaar, a Hamburgi Világgazdasági Intézet (HWWI) igazgatója az eddig tervezett intézkedéseket „elégtelennek” nevezte. Egyúttal döntő kérdésként említette a magánfogyasztás gyors ösztönzését. Hans-Werner Sinn, a müncheni Ifo Intézet vezetője úgy fogalmazott, a keleti területek fejlesztésére szánt „szolidaritási járulékot végre fel kell számolni”. Ulrich Blum, a hallei Gazdaságkutató Intézet vezetője szintén hibásnak tartja, hogy a kancellár mindeddig nemet mondott a gyors adócsökkentésre. Mint mondta, ez nyugodtan tekinthető „hibás döntései egyik legsúlyosabbikának”. Blum hangsúlyozta: „Nemcsak a piac erőinek következtében fenyeget a recesszió, hanem az elviselhetetlen politikai vita miatt is, mely semmilyen döntéshez nem vezet, de a polgárokat várakozó álláspontra kényszeríti annak a reményében, hogy az áfa- és az adócsökkentésből, esetleg a vásárlási utalványból profitálhatnak.” Mindenesetre ideje lenne, hogy a nagykoalíció felszámolja az úgynevezett hideg progressziót, azaz az jövedelemadó-kulcsok infláció miatti növekedését.
Schmidt kijelentette: „Politikai hibának tartom az adócsökkentés elodázását.” Egyúttal hangsúlyozta: „A konjunktúra mostani összeomlása sokkal gyorsabb lehet, mint a szövetségi köztársaság történetében az összes eddigi – s ráadásul mindez eddig ritkán látott sebességgel közeleg.” Straubhaar arra intett, hogy a szükséges második konjunktúracsomaghoz az infrastrukturális beruházások előrehozása mellett az adócsökkentés is hozzátartozik. Szerinte szükséges elgondolkodni az adómentes rész felemelésén, a progresszió csökkentésén. Mindkettő a főként az alsó és közepes jövedelmű rétegeken segítene, hangsúlyozta a HWWI igazgatója, majd hozzáfűzte: „Egy lehetséges alternatíva lenne a szolidaritási járulék megszüntetése.” Az Ifo Intézet igazgatója felszólította a szövetségi kormányt, hogy tekintettel a válságra tovább ne habozzon az adócsökkentéssel és a szolidaritási járulék megszüntetésével. Emellett Németországnak szüksége van „egy állami infrastruktúra programra, ahol az utakba, vasútvonalakba, vezetékhálózatokba, iskolákba és sok minden másba fektetnének” – nyilatkozta Hans-Werner Sinn.
