Erdő Péter esztergom-budapesti érsek gyászmiséjében Pál apostolnak a Thesszalonikiakhoz írt leveléből idézett: „Az úr feltámasztja mindazokat, akik benne hittek.” Homiliájának vezérfonala Lukács evangéliumából, a passio zárómondata volt: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”. A két bibliai hely üzenete egyértelmű: a hívőkre örök élet vár. És Gyurkovics Tibor hívő volt, már most ott ül az Atya jobbján.
Erdő Péter szentmiséjének vezérfonala másrészt a halhatatlanság titkát ismerő, az isteni lényeghez évre egyre közelebb került költő dicsérete volt. És ez alkalmat nyújtott arra, hogy elmerengjek öreg barátom, mentorom egyéniségéről. Szombaton, december 6-án, a hírTv-ben Rákay Philip Különkiadását Gyurkovics Tibor földi búcsúztatásának szenteli, ahol az elsorolt költőtársaimmal együtt, mintegy tizedmagammal búcsúztatjuk tíztől tizenkettőig a mestert. Gyurkovics Tibor életművét mérlegre téve, a próza-, a dráma-, az esszé, a gyermekirodalmi alkotások rendjéből – ha mondhatunk ilyet egyáltalán – szinte önállósul egy műfaj. Gyurkovics Tibor elsősorban áttételek nélkül is lírikus. Nem csak azért, mert minden prózai, drámai, értekező munkájából határtalan, magnetikus erejű költészet árad.
Nem csak életművében, mentalitásában, lelkiségében, a világhoz fűződő viszonyában számított ő hamisíthatatlan és hamisítatlan költőnek. Kicsit paradox fogalmazással élve: a kiemelkedően tehetséges vers- és prózaköltő, a drámai remeklések teremtője, a játékos gyermekirodalmi művek alkotója, a világ színét és fonákját a maga teljességében bemutatni képes esszéíró, a költői erudícióval megáldott publicista, az éles szemű újságíró, a színész-Gyurkovics együtt egy robusztus, reneszánsz alkotóegyéniség összképét mutatja (mutatta?)meg, aki a huszadik-huszonegyedik század irodalmi térképének egyik legmarkánsabb, tehetségesebb képviselője. Ettől az összképtől függetlenül is létezik, hogy úgy mondjam, kü¬lön életet él a reneszánsz Gyurkovicstól a költő Gyurkovics. Magyarán: az oeuvre ragyogó, üstökösi vezérhajója, legmarkánsabb, legerőteljesebb szegmense a versírás.
Gyurkovics Tibor ha csak lírikusként pengette volna a lantot, már beírta, bedalolta volna magát az olümposziak halhatatlan rendjébe. S bár az irodalomtudomány óva inti az embert attól, hogy fetisizálja az író vallomását, véleményét önmagáról, élek saját írótárs-voltom jogaival, szokásom szerint nem törődök a magas „tudomány” okos tanácsaival, s leírom, igenis számít, hogy Gyurkovics Tibor is elsősorban költőnek tartja önmagát. Arról a kegyelmi állapotról, amelyben versei megszülettek, így vallott egy beszélgetésünkben: „Ihlet valóban létezik, s örülök, hogy te sem dőlsz be az áltudományos paradig¬makukacok halandzsájának. Az ihlet egy olyan réveteg koncentráció, amely a mű születésének határmezsgyéjét fölvillantja. Van egy tenger, alóla feldobja magát az úgynevezett mélytudat, amelyről nem tudunk. Hiszen ha versben azt írjuk meg, amiről tudunk, akkor a versünk nem vers. A tengerből kijő ez a mélytudat, mint afféle Loch-Ness-i szörny, aki te magad is vagy, aki a saját mélyrétegeidben élsz, és nem ismered meg soha.
Mégis, egy pillanatra megvilágosodik általa és benne valami, amiről nem tudod, micsoda, csak azt, hogy utánamész. Nálam általában reggel búvik elő a szörny. Fölébredsz, a roló résén bedereng a fény, rezzenésével együtt mozdul a szörny, lendületbe hozza a féltudatot és fölvillan egy olyan képzet, képzelet, amit már meg tudsz ragadni, mint amikor a horgász elkapja a hal farkát és kirántod a mélytudatból. Akkor az a bizonyos valami, megalkotódik. Tudatra lel.
Napközben önmagaddal együtt elveszíted, te vagy az a járókelő, aki hülyébb, mint a többi együttvéve, rossz, szegényes a cipőd, ég a gyomrod a tegnapi italozástól, kínlódsz a stressztől, fáradt bódulattal zuhansz ágyba, párnák közé másnap reggelig. És akkor, a hajnallal együtt megint jő a roló, a léceken átderengő fény, és király vagy. Megistenülsz. Hála Istennek, az elmúlt esztendőben, tegnap vagy talán ma reggel is olyan verseket írtam, amelyek minősítése nem az én tisztem, de most éppen úgy érzem, megkaptam a morfiumadagot, ami nem sikerül, nem is sikerülhet naponta. Isten kegyelme, hogy nem mindig, de állandóan verset írok.” (A roló résén bedereng a fény. Napi Magyarország, 1998. február 2. II. évfolyam 28 szám. 11. oldal.) Szintén élve az írótárs tudománytalansághoz való jogával, igenis elmondom, elmondhatom, hiszen nem az én cikkemet, hanem Gyurkovics Tibor szavait illeti a dicséret. A cikk megjelenése után egymástól függetlenül hívott föl két barátunk, Hernádi Gyula a Kossuth-díjas író és Szeghalmi Elemér irodalomtörténész és bevallották, megkönnyezték Tibor vallomását a költészetről. Gyurkovics Tibor lírája ott van az újkor költészetének meghatározó vonulatában, Rónay Györggyel, Pilinszky Jánossal, Weöres Sándorral, Nagy Lászlóval, Kormos Istvánnal, Juhász Ferenccel Kárpáti Kamillal, Marsall Lászlóval együtt.
Mindenekelőtt, egészen konkrétan, versközelből szeretném meghatározni Gyurkovics Tibor költészetének sajátságait. Naivnak tűnő kérdés, de alapvető minden alkotónál. Mi az, ami eredeti benne és mi az, amit másoktól vett át? Gyurkovics, aki Adyn, József Attilán, Szabó Lőrincen, Tóth Árpádon nevelkedett, mennyiben olvasmányélményeinek összessége és mennyiben Gyurkovics Tibor?
Gyurkovics költeményeinek nyolcvan százaléka klasszikus ritmikára épül, betartja a metrumok szabályait. Költeményeinek lejtése követhető, a külső szerkezet szabályos. Asszonáncok, tiszta rímek pergését szépen támogatja meg a rejtett, a nyílt, az olykor szándékosan agyoncsapott időmértékes verselés. Viszonylag kevés a Gyurkovics-szabadvers. Költőnk nem titkolja, hogy kifejezetten fontosnak, sorsszerűnek tarja a tisztán szerkesztett képet és a harmonikus hangzást.
Mindezeket elmondhatnánk minden nyugatos költőről. De vajon mi az eltérés? Egyrészt Gyurkovics eredeti gondolkodó, másrészt egyértelműen krisztiánus ember, harmadrészt alaphangneme a groteszk, amely néha átcsap abszurdba is. Groteszkké, különössé válik, de soha nem lesz elvont. Minden ízében kötődik az élethez, amelynek földi szakasza immár véget ért, de amíg lesz versolvasó, próza és drámaszerető ember a földfön, Gyurkovics Tiborra emlékezni fogunk.
