A szemlékre olykor rávetül a szakma különböző szegmenseinek 1990 óta lényegében permanensen folytatódó belső torzsalkodása, az utóbbi években a mustra helyszínére is beszűrődik a jelenlegi szocialista-liberális kormány alkalmatlanságát markánsan jelző általános depresszió. A 40. Magyar Filmszemle kerek évfordulója jó ürügy arra, hogy az ember kicsit visszarévedjen a múltba is. Jómagam éppen tizennyolcadik alkalommal veszek részt rajta aktív kritikusként, tudósítóként. Az átkosban egyetlen egyszer írhattam összegzést a mustráról egy vidéki (debreceni) lapnak. 1990 óta a szemle egyszer, 1991-ben elmaradt, egyszer, 1996-ban én maradtam ki belőle tudósítóként, így jön össze az én tizennyolcasom. Magyarán: nagykorúvá váltam mint filmszemlész. Bevallom, az utóbbi években mindig elhatároztam, hogy na, ez lesz az utolsó. Nem könnyű letargikus arcokba bámulni, elég nekem a saját elkeseredettségem is 2002 óta. Ráadásul, lassan egyedül (pontosabban másodmagammal) maradtam notórius szemle-helyszínelő. Néhány idősebb kolléga, akikkel 1998 óta elkezdtem, jobb esetben más minőségben, filmes szakemberként vesz részt a mustrán. Mások magánemberként tűnnek föl, vannak, akik abbahagyták, mert megunták. És hát egyre többen nyugalomba vonultak. Még szomorúbb lenne felsorolni azon kollégák nevét, akik igazoltan hiányoznak, mert boldogabb dimenziókba távoztak az árnyékvilágból. Minek nekem ez az egész, kinek hiányzik a jobb helyekért folytatandó állandó tülekedés, a napok, az órák gazdaságos beosztása, a találgatás, ami már most elkezdődött? Sokan adják a jólértesültet, s biztos forrásból tudják: Sopsits Árpád A hetedik kör című filmje a nagy esélyes.
Az ilyesfajta tippek, a Kis nagy ember című film indián sámánját tartamilag idézve olyanok, mint a varázslat, ami egyszer sikerül, máskor nem. Emlékezzünk csak, 2007-ben mindenki tutira tudta, hogy csak Szász János Ópium című filmje lehet a győztes. Aztán bejött egy kellemes meglepetés, ami engem is igazolt – bár Szász filmje kétségtelenül jó mű, mégis Bollók Csaba Iszka utazása című filmje nyert. E tippelgetés mellett már csak annak a kitalálása hiányzik kevésbé, hogy ki az, aki hajlandó még az ember köszönését fogadni ma is, ki az, aki mereven keresztülnéz rajtad, ki az, aki a nyakadba borul, ki próbál megkörnyékezni stb. Tizenhétszer végigéltem mindezt, elég volt... Aztán az embert mégis elfogja az a bizonyos bizsergető érzés, a szemleláz, és egyszer csak akkreditáltatja magát. Megjelenünk a feleségemmel, hogy újra és újra megállapítsuk, bizony, egyre kevesebb az ismerős arc. Ha szabad kicsit emlékeznem: a helyszín először Pécs volt, a Pannon főváros, amelyről a hatvanas években azt remélték idősebb pályatársaink, a megboldogult Hernádi Gyula, Gyurkovics Tibor állandó pécsi ingázó zarándokként, Várkonyi Nándor pécsiként, Lázár Ervin, Kiss Dénes Szakonyi Károly és mások időszakos pécsi lakóként, hogy a legmediterránabb magyar város magyar Athénná fejlődhet. (Örsi Ferenc pécsi állandó lakos korszakában találta ki a Barbakán menti esti séták során a Tenkes kapitánya című világhírű magyar filmsorozat történetét).
Milyen régen is volt! Magam még éppen hogy elkezdtem a harmadik gimnáziumot, de azt tudtuk, hogy az enyhülés markáns jeleként, panem et circenses alapon filmes mustra lesz, mégpedig vidéken ám. Az 1965. november 10–14. között megrendezett Első Magyar Játékfilmszemle, majd az ezt követő további tíz szemle házigazdájaként Pécs, a Dunántúl egyik kulturális, szellemi és művészeti központja a magyar filmkultúra és filmtörténet lapjaira is kitörölhetetlen betűkkel írta be a nevét. Az első pécsi szemlén hat magyar játékfilm volt versenyben, s mellettük öt új magyar film ősbemutatójára került sor. A szemle nagydíját Fábri Zoltán Húsz óra című filmje nyerte. Fődíjat három alkotás kapott.: Nehéz emberek – Kovács András, Így jöttem – Jancsó Miklós, A tizedes meg a többiek – Keleti Márton. Rendezői díjat kapott Fábri Zoltán, operatőri díjat Illés György, színészi díjat Sinkovits Imre. (Jómagam először, feleségemmel 1979-ben nézhettem végig a pécsi szemle fővárosi ismétlő előadásait a Tanács – ma Szindbád – mozi recsegős moziszékein szorongva; előadásonként közelharcot vívtunk a helyekért, olykor a földön ültünk, máskor álltunk, de hőstettnek éreztük, hogy végig bírtuk a hetet. Számunkra így kezdődött.) Ám a hatalom úgy döntött, még sem jó, ha az irodalom és a filmművészet legjobbjai éppen az egyre fokozódó elégedetlenség, a változások első, 1981-es évének holdudvarában kikerülnek a vigyázó szemek sugárköréből, így anyagi okokra hivatkozva a szemle 1983-ra a fővárosba került.
Olykor különvált, máskor egyesült az úgynevezett játékfilm a dokumentumfilmtől, s vannak tudományos, ismeretterjesztő műfajok, amelyek külön tartanak mustrát vidéken, Miskolcon, Szolnokon, a tévések Pécsett stb. Mostanság egy nyolc napossá bővült hét során egy nagy mustrán belül, időben elkülönülten, de mégis együtt tartják művészfilmesek, dokumentaristák, kísérletezők a mustra vetítéseit. Bevallva-bevallatlanul, rendezvényként azok a szemlék sikerültek legjobban, amelyek egy nagy, agoraszerű központban koncentrálódtak. 1990-ig a Budapest Kongresszusi Központ volt az obligát helyszín, ahol mindenki elfért, nem voltak helyproblémák, csak a technika volt korszerűtlen. A Fidesz-kormány a millennium évében népünnepélyként tartotta meg minden idők leghangulatosabb, legsikeresebb mustráját a Budapest Kongresszusi Központban. Mondanom sem kell, a balliberális sajtó és a magát önjelölt módon mértékadónak kikiáltó, valójában egyre kiégettebb, valódi alkotói tevékenységet egyre ritkábban folytató, annál sikeresebben lobbizó úgynevezett művészfilmes klikk ordenáré támadásainak kereszttüzében állt az a szemle. Pedig nem nagyon sikerült jobb megoldást találni. A legrosszabb persze a semmi volt. Amikor a baloldali liberális szakmának sikerült behúzni a csőbe az Antall-kormányt, s rávették arra, hogy a művészfilmek erkölcsi, színvonalbeli, anyagi csődje miatt jobb, ha 1991-ben elmarad a mustra, hátha levegőhöz jutnak a filmesek.
Mondanom sem kell, abban az évben ez is ok volt arra, hogy ugyanők, akiktől az eszement ötlet származott, kígyót-békát kiáltottak az első szabadon választott újkori magyar kormányra. Pedig az a tény, hogy az első szemle 1965-ban volt, s 2009-ben még mégis csak a negyvenediknél tartunk, jelzi, hogy 1991 nem az első volt a kimaradt esztendők sorában. A végeredmény: sikerült szinte minden filmest és filmrajongót a jobboldal, a konzervativizmus ellen hangolni. Nem kevésbé halva született idea volt 1992-ban az, hogy a szemlét szétszórták a belváros különböző pontjain lévő nagyobb mozikban. Akkor az volt a magyarázat, a jól hangzó ideológia: a szemle úgy szép és demokratikus, ha a szakma és a kritikustársadalom elvegyül az egyszerű nézők között. Erre szokták mondani: a szarva között eltalálták a tehén tőgyit. Nem csak a magyar, a külföldi szakemberek is átkozták a napot, amikor az idea megszületett, a szemle idejének egy harmada azzal telt, hogy a helyszíneket keresgéltük.
Ahogy magunk karikíroztuk magunkat és szegény külföldieket, a városkép szerves tartozéka volt az eszelős tekintetű filmes, aki térképpel a kezében próbál angolul, németül, tört magyarsággal, vagy ízes, vidéki tájszólással érdeklődni: ugyan, kérem, megmondanák, hol van a Puskin, vagy az Átrium mozi? Vissza-visszatértünk a Budapest Kongresszusi Központba, ahol viszont a vetítéstechnika valóban nem elég korszerű. A harmadik fiaskó a Szlovák Kulturális Központban és az akkor még felújítatlan Uránia moziban történt 1996-ban, amikor csak néző voltam a szemlén. Ama filmhéten a zsűri is megszokta: annyira kicsi mindkét épület, hogy a felbőszült közönség polgári engedetlenséget gyakorolván nem egyszer annektálta a bíráló bizottság számára lefoglalt helyeket. Viszonylag szerencsés megoldás volt a Corvin Budapest Filmpalota a Puskin mozi utánjátszó helyszínével és kisebb mozikkal (Bem, Szindbád) kiegészítve. Az utóbbi években megszoktuk a Mammut Filmszínházat, mint fő helyszínt, a tőszomszédjában lévő Millenniumi Városközpontot, mint a nagy rendezvények, viták, kiegészítő premier vetítések befogadóját, a Bem mozit és az ismétlőközpontot, az Uránia Nemzeti Filmszínházat.
A negyvenediken újra változások történtek, ezúttal az otthonos, patinás, leginkább emberformájú multiplex, a Mammut helyét átveszi a hatalmas, rideg, tágasabb Palace MOM Park, pedig a Mammut földszintje tele volt olcsó és jó kisvendéglőkkel. A szemlenyitó és a záró előadás a Budapest Kongresszusi Központba kerül, amit a Fidesz-kormány idején szapuló baloldali médiumok ezúttal érdekes módon mintha kevésbé fitymálnának. (Lehet, hogy laikus vagyok, anti-technokrata, de fölmerül bennem a kérdés: vajon miért nem lehet korszerű technikát bevinni a Budapest Kongresszusi Központba? Egyáltalán, miféle kormány, miféle ország ez, amely még a saját – állítólag – dédelgetett kedvenceinek, a filmeseknek sem képes valmiféle szakmai, társadalmi összefogással megfelelő és állandó mustrahelyszínt biztosítani?)
A kiegészítő helyszín a jó öreg Bem, az utánjátszó hely az Uránia Nemzeti Filmszínház lesz. Jómagam azért nem véleményezem egyértelműen, hogy jó-e, rossz-e az újabb változás, mert ebbe már tényleg belefásultam. Őszintén szólva: nem tudom, és ezzel szerintem mindenki ugyanígy van. Már leírni is unalmas: megint új helyszíneken játszódik a magyar filmes mustra. Csak a „csatlakozó” éttermek és a kávéházak elképesztően borsos, a közönség nagy részének megfizethetetlen árai maradtak a régiben. Mire sikerült földeríteni a Mammut környékén az egyetemi, főiskolai hallgatók számára is megfizethető helyeket, újra változik a helyszín. A leghasználhatóbb gyakorlati tanács diákok számára: uzsonnacsomag és hideg élelem. Nem lehet elég hamar megtervezni a szemlenapirendet. Amint lehet, be kell szerezni elővételben a jegyeket. A legpraktikusabb tanácsot úgysem fogadja meg senki: az Uránia Nemzeti Filmszínházban, az utánjátszó helszínen könnyebb jegyet kapni, jobb eleve ott elkezdeni a küzdelmet. Emberileg érthető: senki nem akar kimaradni a szemlehangulatból, így a premierekkel próbálkoznak.
Ma már tényleg használhatatlan az az útvonal, hogy filmszakmabeli ismerősöktől, kritikusoktól kuncsorgunk állandó belépőt, mert – nagyon helyesen – a belépőket személyre szólóan, egyenként kapják, valódi filmesek, valódi kritikusok. Időközben végleg eldőlt, kik alkotják a 40. Magyar Filmszemle zsűrijét az egyes versenyszekciókban. A játékfilmes zsűri tagjai: Mészáros Márta filmrendező (elnök), Hartyándi Jenő fesztiválszervező, Ragályi Elemér operatőr-filmrendező, Tolvaly Ferenc író-rendező és Zsigmond Vilmos operatőr. A kisjátékfilmes zsűri tagjai: Pálos György rendező-operatőr (elnök), Balog Gábor rendező-operatőr, Cs. Nagy Sándor rendező-operatőr.A dokumentumfilmes zsűri tagjai: Salamon András filmrendező (elnök), Babiczky László rendező, Pigniczky Réka televíziós újságíró-dokumentumfilm rendező. A tudományos-ismeretterjesztő filmes zsűri tagjai: Andor Tamás operatőr (elnök), Bakos Edit, az Uránia Nemzeti Filmszínház ügyvezető igazgatója, Tóth Zsolt Marcell rendező-operatőr. A tévéjátékfilmes zsűri tagjai: Gelencsér Gábor filmesztéta (elnök), Bélafalvy Balázs operatőr, Felvidéki Judit rendező.
A szemle nyitóünnepsége január 29-én, csütörtökön este hétkor kezdődik a Budapest Kongresszusi Központban. A hagyomány szerint ekkor adják át az életműdíjakat, valamint a Magyar Mozgókép Mestere címet. Életműdíjasok: Bacsó Péter filmrendező, Bertalan Tivadar látványtervező, Kemenes Fanni jelmeztervező, Szilágyi István színművész, Szőnyi G. Sándor rendező. A Magyar Mozgókép Mestere címet Elek Judit filmrendező kapja. Az ünnepséget követően a filmszemlét Törőcsik Mari nyitja meg. A hivatalos program zárásaként bemutatják Kenyeres Bálint Európa-díjas filmrendező A repülés története című új filmjét.
origo.hu
Komoly fertőzésveszélynek tesszük ki magunkat, ha így kezeljük a nyers húst
