Igen ám, teszem én itt és most hozzá, de egy nemzet azonos a leghitványabb fiaival is. Azokkal például, akik a Horn-korszakban komolyan foglalkoztak azzal, hogy kiírnak egy minisztériumi pályázatot korszerűbb, a jövőbe és a fejlődésbe vetett hitet egyértelműen kifejező magyar himnuszra. Egyedülálló dolog az is, hogy nálunk a névnapok megünneplésének szokása a hétköznapokba is belevitte a szentek kultuszát. És az is, hogy a jeles napjaink között szerepel a magyar kultúra napja, mely egyúttal főhajtás is nemzeti imánk írója, Kölcsey Ferenc előtt, aki 1823. január 22-én tett pontot a Hymnus című költemény végére. Valóságos csoda, hogy 1989. óta évente megüljük a gyönyörű évfordulót. Ám a csoda rút ellenpontja az, hogy például 1992-ben, a közszolgálati televízióban a műsorvezető – meglehet tréfából, vagy jópofa, provokatív kérdésnek szánva, kijelentését kérdésbe burkolva – megkérdőjelezte az ünnep létjogát. Szerinte nem valószínű, hogy a nagy magyar költő éppen ezen a napon, másfél óra alatt írta meg a Hymnust. Ez önmagában is ordító képtelenség, hiszen ilyesmit senki nem állított. Azért ünnepeljük a magyar kultúra napját éppen január 22-én, mert Kölcsey Ferenc e művet saját bevallása szerint akkor fejezte be, vagy akkor döntött úgy, hogy kiadja a kezéből. Egyáltalán, egy mű keltezése attól függ, hogy az alkotója hogyan dönt.
A kerekasztal beszélgetés akkori résztvevői, Makovecz Imre, Sára Sándor, Sándor György, Kósa László, Kósa Ferenc felhördültek, Fekete György pedig fölháborodottan távozott a stúdióból.
Nem véletlenül idézem föl részletesen eme régi, tizenhét éves történetet, hiszen a műsorvezető és Fekete György már a következő napon nyilvánosan kibékültek, jobb sorsra érdemes kollégánk bevallotta: csak „jópofizni” akart…
E történet ma már tényleg ártatlan csínynek számít ahhoz képest, amit a nemzeti hovatartozására büszke, lélekben magyar embernek manapság naponta kell elviselnie. Nemzeti szimbólumainkat, a szent turulmadarat, a Szent Koronát, a háromszínű piros-fehér-zöld lobogót olykor közismert személyiségek is egymással ordenáré versenyt folytatva gyalázzák. Köztük olyan emberek, akik nagy előszeretettel próbálják igazolni gyökértelen kozmopolitizmusokat a keresztény, katolikus költő, Pilinszky János példájával, feledvén, milyen csodálatos epigrammát írt az enigmatikus epigrammaköltő nemzeti zászlónkról: „Első színe? Akár a rab/ ítélethirdetéskor./ A második? Mint katonák,/ kik eltévedve most nagy és puha/csomókban hullanak alá./ S a harmadik? A harmadik színe – /te vagy./ Gyönyörűséges, háromszínű lobogóm!”
Pilinszky költeményében inkább azt tartjuk szomorúan jellemzőnek, hogy a költő nem feledheti a legünnepélyesebb pillanatokban sem, hogy nemzeti ünnepeink nagy része gyászünnep. A piros színről – akkor burkolt utalással – az 1956-os forradalom és szabadságharc után halálra ítélt mártírok vére, a fehérről a doni hóba fagyott katonák jutnak eszébe. Ám a zöld a kedvest, az őszinte és a tiszta szerelmet idézi föl Pilinszkyben a remény szólamaként. De hiszen a Himnuszt író Kölcsey Ferencnek is szokás a szemére vetni, hogy balsorsról beszél, bűnhődésről. A Himnuszt árnyalt ravaszsággal denunciálók kedvelt fogása, hogy negatív kisugárzása van. Itt és most, Magyarországon azt kell mondanunk és hinnünk, hogy az is jogos lenne, ha így volna igaz.
Vajon mit szólna Kölcsey Ferenc, ha nem odaátról figyelne bennünket, hanem valami csoda folytán a szónak fizikai értelemben föltámadna? Elkeseredésében talán Berzsenyit idézné: „Mi a magyar most? Rút sybarita váz...” Hiszen a Himnusz megírásának esztendejében, 1823. január 22-én a Habsburg-dinasztia révén nyíltan, kendőzetlenül ült idegen király Magyarhon trónján, idegen bitorolta Szent Koronánkat, ami nem önmagáért szörnyű, hanem mert nem a Magyarországon, Erdélyben, Délvidéken, Kárpátalján élő magyarok érdekeit képviselte elsősorban a német anyanyelvű uralkodó. Ám ebben az időszakban keletkezett a Himnusz. A 19. században született meg az első magyar nyelvű színház, soha korábban nem tapasztalható virágzásnak indult a magyar irodalom. Ama század hozta a magyarságnak Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa költészetét, megszületett a nagykorú magyar regény Jókai, Kemény Zsigmond, Mikszáth Kálmán tollából. A magyar drámának olyan óriásai alkottak ekkor, mint Katona és Madách, hogy a többiekről ne is beszéljünk.
Itt és most ezer sebből vérzik a magyar kultúra. Nehéz hát a magyar kultúra napját felhőtlenül ünnepelni, hiszen a jelenlegi, immár 2002 óta regnáló, magát szocialistának is, liberálisnak is tituláló kormány nem tud okosabbat kitalálni tizenhét évvel a megszálló szovjet csapatok távozása után, mint jogelődje, az államszocialista Kádár-kormány. A recesszió, a nadrágszíj egyre szűkebbre szorítása, a vidéki Magyarország fölszámolása már akkor elkezdődött. A kultúra mecenatúrájának köre is fokozatosan szűkült. Ám azt senki sem álmodta volna, hogy a baljósnak, szörnyűnek ítélt 20. századot követő esztendőkben teljesedik be a fekete vetés gyászfekete aratása. A lebénult magyar gazdaság, amelyre újabb csapást mér a nemzetközi méretű pénzügyi válság, képtelen megújulni a reformoknak becézett állami sarcból. Még abszurdabb, még eredménytelenebb, ha egy ország azt a dolgot igyekszik esztelen takarékossági intézkedésekkel megfojtani, ami egyedül emelhetné ki a válságból. A kultúra, a művészetek és azon belül is elsősorban a magyar nyelv életben tartóját, az erkölcs legtartósabb hordozóját, az irodalmat. Amíg nem ismerjük föl, hogy a krízis nem főként gazdasági, hanem morális eredetű, nem lesz a magyar nemzetnek új reneszánsza.
Ezzel szemben olyasfajta hazaáruló közöny árad a kormányzatból a magyar kultúra iránt a 2009-es magyar kultúra napján, amit még akkor sem tapasztaltunk, amikor a magyar kultúra napja még nem is létezett. Egykor virágzó könyvkiadók mennek tönkre. Patinás, minőségi folyóiratok kerülnek a megszűnés dermesztő testközelségébe, mivel ki tudja, hányadszor marad el a már csak nevében „Nemzeti” Kulturális Alap támogatása. Színházak mennek tönkre, vagy kényszerülnek megalázóan alacsony színvonalú darabok műsorra tűzésével udvarolni az igénytelenségnek. Már a korábbi dédelgetett kedvenc, a művészfilm is ebek harmincadjára jut. Művelődési házakra kerül naponta lakat, egyre több iskolát zárnak be immár a fővárosban is. És az egyházat, amely megpróbál intézményei révén olyan oktatási és karitatív feladatokat is átvállalni, ami az állam feladata lenne, szintén elérte az adósanyargatás réme. Mit is mondott Reményik? „Ne hagyjátok a templomot, a templomot, s az iskolát!” Úgy tűnik, ezeket is hagyjuk. A kör bezárulni látszik.
Reményünk éppen abban rejlik, amit Himnuszunk megfogalmaz: „Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt!” A magyar kultúra ünnepén sem szabad felednünk, hogy jelenlegi balsorsunk legfőbb okozóit a magyar nép, ha nem is dalolva, de önként szavazta vissza immár harmadízben 1990 óta a hatalomba. Rosszul mérte föl a jelent. Himnuszunk egyik üzenete, hogy a nyelvében élő magyar kultúra és a nyelvében élő magyar nemzet föltámadásának egyik záloga, ha tanul végre a múltból. Reméljük hát, hogy legközelebb, először idén nyáron, majd tizenöt hónap múlva végre okosan választ újra – mint tette azt 1998-ban – és segít magán. S ha segítesz magadon, Isten is megsegít.
origo.hu
Több helyen is tüntettek Magyar Péter ellen a felháborodott nyugdíjasok
