A csángó magyar községben, Magyarfalun született, a Csíkszeredában, majd Budapesten diákoskodó, jelenleg is ott élő költőnő eddig három néprajzi könyvet (Johófiú Jankó, Magyarfalusi emlékek, Aranyréce), s két verseskötetet (Pár csángó szó, Karmaiból kihullajt) jelentetett meg. Most, frissen vette át január 17-én a Fehér Házként közismert Parlamenti Irodaházban a Polgári Magyarországért Alapítvány fiatal költőknek járó díját Balogh Zoltán elnöktől. Iancu Laura, a több műfajban alkotó kiváló tehetség elkészült új verskötetével szüntelenül kutatja Magyarfalu néprajzát és készül egy prózakötet kiadására is.
– Eljutni valahonnan valahová nem siker és megtiszteltetés, hanem felelősség is…
– Nyilván ön is érezte már, hogy időnként az emberen eluralkodik egy nagyfokú elbizonytalanodás, ami nem egyszer a környezet hatására születik meg. Egy ártatlan kérdés is kiváltja ezt belőlünk, hiszen azokban az emberekben, akikkel nem azonos az életformánk, rengeteg kérdés megfogalmazódik. De belső kételyek, késztetések hatására is fölmerül bennünk, hogy vajon ami történt velünk, az álom vagy valóság. Korántsem azért, mert ma már olyan dicsőséges életkörülmények között élek, amit én magam sem akarok elhinni. Hanem azon töprengek el, vajon az ember életében hány kanyar lehetséges? És ha ennyire gondviselésszerű az életem, akkor gondolom, van célja is. És ha létezik cél, azt nekem kell megfogalmaznom, vagy csak engedjem magam sodortatni?
Az is nagy lelkiismereti kérdés, hogy ha az ember ennyi lehetőséget kapott a Teremtőtől, az élettől, akkor hogyan tovább. Valamit mindig tenni kell, az ember soha nem elég bölcs ahhoz, hogy ne csak a napi korlátok között bukdácsoljon, hanem kicsit felülről nézze az egész életet és úgy döntsön a mindennapokban. Évekkel ezelőtt kimondhatatlanul nehéz szellemi és lelki állapotban kínlódtam, és egyszer csak kiderült, hogy ezen csak a vesírás segíthet. Nekem valóságos túlélési stratégiát adott a vers, a legártatlanabb álmomban sem gondoltam volna korábban, hogy én valaha költő leszek, köteteim lesznek. Nem tudom, mi is játszódott le valójában, de ami történt, az nem a korábbi terveim következményeként jött létre.
Annyit tudtam, hogy azt az állandó, sokszínű és nem mindig kellemes változást, ami az életemben két-három évenként bekövetkezett, csak úgy tudtam elraktározni és feldolgozni, hogy kiadtam magamból egy-egy szöveg formájában. Egy kicsit meg is lehet szelídíteni a múltat, ha az ember elhatárolódik ezektől a szövegektől, vagy a szövegek határolódnak el az embertől. Visszaolvasva a nagyon régi verseket, amelyek meg sem jelentek, azt látom, hogy nem is rólam szóltak, csak valami átment rajtam, s mindig azok a jók, amelyeket mintha diktált volna valaki, s mintha nem is lenne bennük személyes vonás. Persze ez így nem teljesen igaz, hiszen én is alaposan bennük vagyok, de a bennük megfogalmazott kérdések egyetemesek.
– Öntörvényű embernek látszik. Szeret–e szembesülni mások véleményével?
– Az építő bírálatot életmentőnek tartom, de a kritikának is vannak korlátai. A kritika az embert egy viszonylag szűk, a jelenben érvényes határon belül tudja elhelyezni, értékelni. Én meg azt gondolom, hogy a versek mindig rendszer fölöttiek. Ha az ember igazán a versírásra koncentrál, ha akarja, sem tudja kiismerni, kijátszani és lekenyerezni a mindenkori kritikai közvéleményt, mert ezt a vers megtiltja. Ez nem csak rám érvényes, a versnek (még a kötött versnek) sem az a természete, hogy valamilyen kritériumrendszer szerint íródjon. Ahogy a kultúra, a vers is öntörvényű. A kritikus és az olvasó valamilyen elvárással vesz kézbe egy szöveget. Az nagy élmény, amikor ez a sokféle elvárás egymásra talál és az író, meg az olvasó is adnak egymásnak valamit, de ez ritka pillanat az életünkben és lehet, hogy nem is mi vagyunk ennek a közvetlen okozói.
– Az irodalmárnak a csángó költészetről óhatatlanul is Lakatos Demeter jut eszébe. Az ő, szórványban formálódott magyar nyelvezetében együtt élnek ősi kifejezések, jövevényszavak és egy különös zamattal fűszerezett magyarság. Önnek milyen indíttatást adott költőként, folkloristaként szülőhelye, Magyarfalu?
– Nem szeretem használni a csángó kultúra megfogalmazást, amikor magamról beszélek. Szívesebben hívom Magyarfalu kultúrájának, ott születtem és cseperedtem föl. Tizenkét esztendős koromig ott jártam román tannyelvű iskolába, ott éltem testvéreimmel, hatodmagammal – két lány és négy fiú. Magyarfalu egyéniségem legmélyéről meghatározza az életemet, a gondolkodásomat, megjelenik az írásaimban, olykor tudatosan, máskor nem. Ám azt egészen pontosan megmondani, hogy mi magyarfalusi, mi csíkszeredai, mi budapesti bennem, úgyszólván lehetetlen. Mindegyik bennem lakozik, nyelvemben, mentalitásomban él. A csángó nyelv nem egységes, minden település szinte egy-egy külön nyelvjárás, ezért bármennyire szép is, archaikus is, benne szinte lehetetlen magas filozófiát művelni. Ezért csodálom azokat a költőket, akik ki tudnak teljesedni nyelvünkben, ami ma már számomra sem elég az önkifejezéshez. Tegyük hozzá: bármit mond az ember harminc évesen hatéves koráról, az nem biztos, hogy fedi a valóságot, de azt híven tükrözi, ami itt és most élteti.
– Amikor beszélgetünk, már túl vagyunk a Hymnus születésnapján, január 22-én, a magyar kultúra napján. Sokan megkérdőjelezik, van-e az irodalmi ünnepeknek jelentősége egy olyan korban, amely ab ovo művészetellenes, és az átlagember is soha ily mértékben nem szokott le az olvasásról, mint most.
– Azt hiszem, az alkotónak nem azzal kell törődnie, hogy statisztikailag mit mutatnak a számok az olvasókról, a nem olvasókról. Amit a kegyelem, a tehetség révén közvetíteni tud a világról, annak boldogságáért, jobbá válásáért, azt ne tartsa magánál, engedje szabadon. Persze, lehet sírni és követelőzni és kétségbe esni, de akkor azokkal szemben vagyunk tisztességtelenek, akik olvasnak. Az ő kedvükért, a művészet kedvéért mindez akarva, nem akarva működni fog, mert az irodalom élt, él és élni fog.
– Mindannyian tudjuk, hogy a költészetből megélni nem lehet. Ön most még doktorandusz hallgató, de idővel elkészül a doktori disszertációval is. Valahol előbb-utóbb dolgoznia is kell, de önnek szerintem ez nem okoz majd gondot. Mivel felkészült ember és nagyon szépen beszél, én szívesen látnám tanári katedrán is.
– A minap arról álmodtam, hogy egy szobában írogatom a verseimet és a vallástörténeti tanulmányaimat. Kutatói állásról álmodok, de nem vagyok telhetetlen, így nem idegen tőlem a tanítás. Úgy érzem, a felnőttekkel többet tudnánk egymásnak adni. Mindig eszembe jut: egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a kapától az akadémiáig egy életen belül nem lehet eljutni. Ettől a mondattól nem tudok megszabadulni. Mint mindenki más, boldogulni próbálok én is, ahogy lehet.
– Most, frissiben kapott egy szép díjat, ami elkötelezettséget is jelent.
– A díj természetesen nagy megtiszteltetés volt. Most ráadásul egy gyakorlati tény miatt még külön is hálás vagyok, hiszen a doktori ösztöndíjam a vége felé jár, két-három hónap van még hátra, a díj így jókor jött. Másfelől, egy díj amennyire örömöt is jelent, legalább annyira nehéz pillanat. Olyan teher, ami nemcsak elkötelez, hanem arra is késztet, hogy még szebbet, még jobbat, még tökéletesebbet alkossak. Persze, erre mindig csak törekedni lehet, megvalósítani földi embernek csak módjával...
Arra kap felszólítást az ember, hogy eztán lehetőleg jót adjon ki a kezéből, csakhogy ez nem mindig lehetséges. Harmadrészt, szeretném azt hinni, hogy ez a díj nem nekem és ennek a kis szövegvilágnak szól, amit az élet velem létrehozatott, hanem annak az elmúlt tíz-tizenöt évnek, amikor is nagyon sokan segítettek nekem mindenféle módon, leginkább azzal, hogy lehetőséget adtak, bizalmat tanúsítottak. Én azt szeretném, ha ezt az elismerést azok is magukénak éreznék, akik lehetővé tették, hogy én dolgozhattam, megvalósíthattam az elképzeléseimet.
origo.hu
Így nézi le a nőket és tölti ki a dühét rajtuk Magyar Péter
