Üdvözültek, üldözöttek, célba értek és kárhozottak filmes balladái

Bár semmiképpen nem értek egyet azzal a 40. Magyar Filmszemlén felröppent véleménnyel, amely szerint a Magyar Nemzet tényfeltáró riportjai veszélyeztetik a mustra nyugalmát, úgy gondolom, a szemle utolsó napján, amikor már szinte csak az esti eredményhirdetésre várunk, az összegzésben legyen a játékfilmeké a főszerep. Ezen a szemlén az ember először kétségbeesett, amikor a két nagy esélyesnek mondott „név”, Sopsits Árpád és Pálfi György gyönge filmjeivel szembesült. E szomorú tényen az sem változtat, ha bármelyikük is díjat, horribile dictu nagydíjat kap. S aztán, ahogy minden mustrán előbb-utóbb, a 40. Magyar Filmszemlén is megtalálta mindenki a maga nagy kedvencét és különdíjazottját.

Az én nyerteseim: Edelényi Gábor, Gárdos Péter, Zsigmond Dezső

Ami a leginkább elbűvölt bennünket életem párjával, az a Prima primavera című, csodálatosan szép, lírai filmes mese, az 1948-ban született rendező, Edelényi Gábor remeklése. Fehér György emlékének ajánlotta a rendező, pedig a markáns tehetségen kívül alig van bennük hasonló. A tragikusan korán elment pályatárs remekei fekete-fehér – nyomasztó táj, bűnfilmek –, tipikusan értelmiségi rétegeknek szóló munkák, akárcsak Tarr Béla kiváló, nyomasztó, kicsit egyhúrú fekete-fehér opusai. A Prima primavera vérbeli közönségfilm, bizonyítván: úgy is lehet szépen és hitelesen szólni az élet dolgairól, hogy mindenki megértse (ezt olvasóim szerint akár olykor önkritikusan is mondhatnám). Edelényi Gábor írótársa Hules Endre, A lyukas zászló című Kovács Klaudia-film társrendezője, továbbá Salamon Pál, Maria Stankova. Főszereplője, Gábor – Lukáts Andor játssza élete egyik legszebb alakításaként – mélyen vallásos, gyermeki tisztaságú haszid és ferences lelkületű, idősebb, vallásos zsidó férfi, festőművész, akit édesanyja (Máthé Erzsi) úgy nevel, hogy távol tartsa a világ szörnyűségeitől. Van is mitől, a rokonság egy része meghalt a koncentrációs táborokban, az anya túlélte, a háború után üldözendő magyarként kellett a Délvidéken elszenvedniük a jugoszláv kommunizmus, az államosítás rémtetteit. Az édasanya meghal egy bankos rablótámadásban, amelyben kényszerből részt vesz ártatlan sofőrként egy alapjában véve tiszta lelkű kárpátaljai magyar lány, Joli (Vesela Kazakova).

A főbűnösök mindkettejüket üldözni kezdik mint tanúkat, akiket el kell tenni láb alól. A gyermekien ártatlan férfi egy csillárt is visz magával, amit ajándéknak szán nagymamájának. Gábor lelkében ugyanis megállt az idő, azt hiszi, hogy a Bácskában még áll a gyönyörű erdei ház, és él a nagymamája, akinél csodálatos napokat töltött régi, szép, vakációs időkben. Mulatságos, vérfagyasztó kalandok után megérkeznek a Szerbiához csatolt magyar faluba – a falusi zsidó temetőben nyugvó nagymama házának romjaihoz. Ám segítségükre van egy öreg félismerős, félrokon, Glück Feri bácsi (Djoko Rosic), így be tudnak illeszkedni az idillinek látszó falusi világba. A bűnözők utolérik őket, de az igazság győzedelmeskedik. A finoman ellebegtetett végkifejlet csak sejteti, hogy a két ártatlan felnőtt gyerek előbb-utóbb újra egymásra talál, amint Gábornak sikerül ügyvédjei segítségével kiszabadítani az előzetesből Jolit.

Csak a tisztaság, a krisztusi humanizmus menthet meg bennünket a földi siralomvölgyből. Én ennek a filmnek drukkolok.

Először odaátról bizonyára Kosztolányi Dezső is meglepődik, amikor szembesül Gárdos Péter rendező Tréfa című filmjével, amelyet a hatvanéves alkotó a nyugatos nemzedék formamágusának azonos című elbeszéléséből párolt hatásos filmmé. Kosztolányi Dezső 1912-es novellája igazolja Jókai Anna Kossuth-díjas író véleményét, amit minap hallottunk tőle a Hír TV-ben: lélekfrissítőként Kosztolányi Dezső novelláit olvasom újra, mert lenyűgöző, mennyire nincs bennük egyetlen fölösleges szó sem. Mi több, ha akár egy névelőt is elvennénk bármelyik novellából, csonkulna, sőt összeomlana az egész. Kosztolányi e művében megérzi nemcsak a közelgő első világháború rettenetét, hanem a trianoni országcsonkolás tragédiáját is. Ráadásul a lélektestvér, Thomas Mann érzékenységéhez hasonlóan tárja az olvasó elé, hogy iszonyatos, barbár, keleties erők törnek a keresztény civilizáció vesztére, elpusztítani látszik a világot a morál nélküli vitalitás és a balkáni barbárság. Kosztolányi Széchenyi Istvánhoz hasonlóan tudja, hogy a Szent Korona egységében fogant Kárpát-medence mágneses központja, Nagy-Magyarország széthullásának minden tisztességes ember a vesztese lesz, hiszen az, hogy a hit és a földi ember élete megszűnik alapértéknek lenni, életközelségbe hozza számunkra az apokalipszist. A Tréfa című elbeszélés egy katolikus délvidéki gimnáziumban játszódik, ahol egy vad szerb fiúcska, „kemény, ravasz, kegyetlen fickó” átveszi a szelíd, keresztény, a cinizmussal és a bűnnel csak kacérkodó csínytevők vezérének szerepét. Pálinkaivásra szoktatja magyar társait, s „tréfából” késével agyonszúrja a katolikus gimnázium legjobb magyar tanulóját. Kosztolányi egyetlen szót nem ejt Balkánról, közelgő háborúról, keresztény morálról, mégis mindent tudunk.

Így jellemzi a majdani új győztesek közé tartozó fiút: „Azt mondják, kicsit eszelős is. Ujjait a szemére teszi, arcát a nap felé tartja, s játszik a fénnyel. Különben mindenütt azt híresztelik róla, hogy iszik és kártyázik, mindenesetre nagyon érdekes, imponáló ember.” Gárdos Péter enyhén szólva új motívumokkal gazdagítva erősíti azt a szálat a novellában, hogy az új barbárság totális győzelmét aligha vívhatná ki a mindent szabad liberalizmus sátáni értéknélkülisége nélkül. A Tréfa című film az én másik díjazottam, bizonyítja, hogy a jó filmhez nemcsak jó rendező, hanem irodalmi értékű forgatókönyv is szükségeltetik.

Legalább ennyire kiváló Zsigmond Dezső Vadlány Boszorkánykör című, balladisztikus erejű opusa. Vérbeli filmköltészet, az előző filmet Kosztolányihoz, ez utóbbit pedig Huszárik Zoltánhoz, az abszolút képíróhoz tartjuk méltónak. E sorok írójának nagy öröm, hogy 1990-ben az elsők között hívta föl a figyelmet az akkor még rendezői szimbiózisban dolgozó két kiváló (akkor még) fiatal tehetség, Erdélyi János és Zsigmond Dezső eredeti képalkotó talentumára. Az asszony című filmjük a magyar filmművészet egyik csúcsteljesítménye. Azóta külön-külön is bizonyítottak. Zsigmond Dezső többek között Ferenczes Istvánnal, a Székelyföld költő-főszerkesztőjével s a kiváló székely íróval, György Attilával együtt dolgozva merített a gyimesi csángó folklór kincsestárából, fölhasználván a világ legszebb, belénk, magyarokba különös fájdalommal belépő Gyimes tájainak csodáját, amelyek kínálják önmagukat a fogékony alkotónak. Drámai, különleges, archaizáló az alaptörténet, ugyanakkor ízig-vérig mai is. Középpontjában gyilkosság áll, így krimiként is értelmezhető. Érzésem szerint ez a mű is nagydíjra érdemes. A képek elemi ereje (operatőr: Máté Tibor), burjánzása, Dresch Dudás Mihály székely folklórkincsből merítő, ősi hangzású kísérőzenéje, Koncz Gabriella vágó – Zsigmond Dezső állandó alkotótársa – s a szereplők: Trill Zsolt, Tankó Erika, Kurkó János György, Pálffy Tibor, Czintos József mind-mind hozzátették a magukét ahhoz, hogy világra jöjjön e szép munka.

Se nem paraszt-, se nem munkásemberek tragédiája

Az életformaváltás sikertelenségének tragédiáját ölti drámai képsorokba Nagy Viktor Oszkár, az Apaföld című, tipikus fesztivál-művészfilm alkotója. Egy falun élő, sem munkás, sem paraszt féllumpen apa – Derzsi János alakítja meggyőző átéléssel – megpróbál elszakadni saját, megélhetési bűnözői életformájától, s a fiára (Ravasz Tamás) szeretné átörökíteni a paraszti munka életmentő auráját. Vesz egy darab szántót, s szeretné, ha mindketten új életet kezdenének, a szeretet jegyében. Ám a fiút nemcsak az nyomasztja, hogy úgymond nem akar paraszt lenni, hanem bizonyos értelemben hiteltelennek érzi azt, hogy éppen a dutyiból szabadult őse prédikál neki. Többszörösen kései az öregedő atya „megtérése”, ő sem tűnik éppen hiteles mintának és példaképnek, de már a fiát is megfertőzte a korszellem, amelytől idegen a munka és a földszeretet. Drámai, ahogy a fiú, akit az apa éppen az ő börtönről börtönre vándorló életfomájától akarna megmenteni, börtöntölteléknek nevezi atyját, aki behúz neki egyet, leüti. Ám mire a fiú magához tér, az apa infarktust kap, összeesik. A fiú pedig odaül az apja fejéhez, rágyújt és vár. Későn hív mentőt, maga sem tudja igazán, miért. Ösztönösen halálba ringatja az embert, aki ha jó szándékkal is, de erőszakkal akarja megváltoztatni az életét. A szépen fotózott film a magyar filmes hagyományok egyik terhes örökségét hordozza: lassú, olykor vontatott, így aligha számíthat komoly közönségsikerre.

Leszerepelt egykori nagy ígéretek: Sopsits Árpád és Pálfi György

Sopsits Árpád A hetedik kör című filmjéről külön kritikában már kifejtettem a véleményemet. Laptársaink színvonalas bírálatait is böngészgetve kénytelen vagyok megállapítani, hogy a nem olvasás szokásai már a szakmát is utolérték. A címben mindenki bibliai utalásokat keres, főként János jelenéseiből, pedig A hetedik kör Dante Alighieri Isteni színjátékára rímel. Dante poklának hetedik körében szenvednek többek között az öngyilkosok és az Isten-káromlók, s a film a gyermeköngyilkosságokról és az Isten-káromlásról szól. Dante szintézisművének ismerete nélkül egykor főiskolát aligha végezhetett volna el magyar szakos hallgató. Ma már Dante, úgy látszik, korszerűtlen az egyetemeken is. E film öngyilkos gyermekek brutális haláltánca. Dante poklának hetedik bugyra. Életen inneni, halálon túli színterekre, a pokolba, a tisztítótűzbe és a mennybe vezérli olvasóit Dante Alighieri Isteni színjátéka. Az élet és a halál alapkérdéseivel szembesítő szintézismű alvilági fejezetének első énekében, az alászállás kezdetén festőien nyugtalanító tájat ír le. „De mikor rábukkantam egy hegyaljra, /hol véget ért a völgy, mély, mint a pince, /melyben felébredt lelkem aggodalma, /a hegyre néztem, s láttam, hogy gerince/már a csillag fényébe öltözött. Dante emberen túli tája ihlette Sopsits Árpádot A hetedik kör című szerzői film fő helyszínének megjelenítésekor. Kietlen, sátántemplomforma központi épület köré rendeződött, elárvult ipari víztározó, mellette kopár, lepusztult hegyoldal és nagyobb körben „kusza, vad vadon”.

A film egymással nem szemben álló dolgokat ütköztet hamisan. A hit és a jó cselekedetek ugyanis szorosan összefüggnek. Azzal minden mélyen hívő ember tisztában van, hogy keresztény hitünk egyik alaptétele és létünk tétje, hogy szabadon választhatunk jó és rossz, Isten és a sátán között. A legnagyobb megpróbáltatások fokról fokra teszik az embert egyre érettebbé arra, hogy méltó választ adjon az élet és a halál alapkérdéseire. A hit nem afféle készen kapott bérlet a mennyországba, olykor a legnagyobb kínok és a leggyötrőbb kételyek kohójában kell megszenvednünk érte. De ha eljutottunk hozzá, akkor nem receptet, hanem életre szóló útravalót nyerünk a jó fölismeréséhez. Sopsits Árpád ateista prekoncepcióval manipulálta filmtörténetét, amelynek logikai bukfencei, a motivációk hiányossága, a nem egyszer érdektelenségig ismételt szörnyűségek példázzák a magyar rendezők egyik tipikus hibáját: lebecsülik a forgatókönyv jelentőségét, s – nyilván anyagi okoktól is motiváltan – nem bízzák profi írókra az alapnovella megírását. A filmnek még a finalista és prekoncepciózus, ráadásul gyér alaptörténetnél is nagyobb hibája, hogy filozófiája sekélyes és gonosz. Pedig nagyon sokan és sokat vártunk a Céllövölde (1990), valamint a Torzók (2001) című ígéretes filmek rendezőjétől.

A másik nagy csalódás Pálfi György Nem vagyok a barátod és Nem leszek a barátod című dupla filmje. Az első rész egy óvodába visz el bennünket, ahol azt láthatjuk, hogy már a gyerekek is klikkesdit játszanak. Megtanulják a szülőktől, hogy valakit muszáj diszkriminálni, kizárni, s akkor szép az élet, ha ellenségeskedünk. Ez a dokumentarista fejezet akár előkelő helyen is végezhetne a dokumentumfilmek versenymezőnyében. Ám jön a második rész, ahol azt látjuk, hogy a felnőttek életének lényege a kábszerezés, a házasságtörés, a keresztbe szerelmeskedés. Lehet, hogy így van, de ezúttal Pálfinak nem sikerült jó történetet kitalálnia. Minden szereplő sorsát végigviszi, elköti, de úgy, hogy két szereplőről például elfelejtkezik, ők eltűnnek a filmből.

Kellemes művek és fiaskók

A közönségfilmek közül figyelemre méltó, tehetséges munka Sas Tamás 9 és 1/2 randija és az Intim fejlövés, Szajki Péter pesti road movie-ja. Goda Kriszta Kaméleonjáról lapunkban kollégám már megírta, hogy szellemes, kellemes alkotás. A Papírrepülők, Szabó Simon műve is egészen elviselhető, kár, hogy agyonszexelik – úgymond. Különleges mű, sci-fi mestermunka 1. Pater Sparrow (valódi nevén Verebes Zoltán) filozofikus műve Stanislav Lem novellája nyomán. Sci-fi megfelelője Orwell 1984 című regényének és a nyomában készült filmeknek. Egy ideig úgy véltem, a szemle igazi fiaskója és mélypontja a Pinprick című, elképesztően rossz magyar–angol koprodukciós krimi, egy hazánkban élő angol rendező, Daniel Young műve. Ékesen bizonyítja, hogy egy kacifántos thriller is tud unalmas lenni. S hogy a rossz filmen a jó színészek, Nagy Ervin, Rátóti Zoltán tehetsége sem segít. A Pinpricket a negatív győztesnek hittem addig a pillanatig, amíg meg nem tekintettem Szirtes Tamás Juliette című szocio-áldokumentum thrillerét. Egy kannibál lány és egy idősödő pszichoterapeuta férfiú folytat áldokumentarista beszélgetést, míg föl nem cserélődnek a szerepek. A kannibál lány, aki megette saját szerelmét, hogy eggyé váljanak, ezúttal csak lelki értelemben bár, de lenyeli a pszichoterapeutát. Utóbbit maga a rendező, Szirtes Tamás, előbbit, az ártatlanul szűzies férfifalót Érsek Obádovics Mercédesz játssza. Ezt a dögunalmas borzadályt láttam utoljára e szemlén. Pozitívuma, hogy segítette az elszakadást a filmek birodalmából, a szemlevarázsból.