– Az ön életművének egyik vezérszólama: mit kezd az utókor a nagy klasszikusok, vagy az időközben levitézlettek életművével?
– Már kutatásaim első számú célpontja, Vittorio Alfieri és az olasz risorgimento elemzése közben is élénken foglalkoztatott a szerző és műalkotás posztumusz sorsa. Három lehetőség van. Az első szerint az alkotó művei kanonizálódnak, egy részük kötelező olvasmány lesz, az íróból meg tananyag és szoboralak. A második lehetőség, hogy heves viták középpontjába kerül, mint nem egy, a hetvenes években túlértékelt magyar alkotó. A harmadik alaptípus, amikor egy korábban kanonizált írónak a feledés jut osztályrészéül. E sorslehetőségek között természetesen vannak átjárhatóságok. Gyakori a negatív példa, amikor a maga korában agyonmagasztalt író eltűnik a süllyesztőben, azt gyanítom, hogy a mai agyonsztárolt írók sokkal hamarabb jutnak e sanyarú sorsra, mint hinnénk. A pozitív variáció sem ritkaság, amikor egy elfeledett szerzőt fölfedeznek és személyét hirtelen kultusz tárgyává teszik. Gondoljunk csak Márai Sándorra, akit halálának pillanatában Magyarországon is alig ismertek, most pedig ő a legkeresettebb magyar alkotó. S ugyanez történik most Wass Alberttel is, hiába próbálják sokan még ma is politikai indíttatásból őt bagatellizálni. Az Antiretró című tavalyi könyvemben a deheroizálódás és az újrafelfedezés újabb kori magyar példáiból szedtem össze egy csokorra valót. Az új kötetben az olasz irodalomtörténet tárházából keresek modelleket abból a szemszögből, hogyan él már a saját korában is az alkotókban az a vágy, hogy még életükben a halhatatlanság lovagrendjének tagjai legyenek. Valljuk be, mindőnket érdekel, mi történik művűnkkel akkor, amikor már nem ezen a világon leszünk.
– S arról is meditál, hogy nem ártana a múlt iránti érdeklődést a nem irodalmárokba is átplántálni?
– Jelenkori nem túl rózsás életünk egyik alapproblémájának tartom, hogy az emberek egy részében soha ennyire nem élt a spirituális kérdések és a múlt értékei iránti közöny. Az átlagembert szinte csak a szó szoros értelmében vett jelen érdekli, a közeli jövőről még csak-csak föltesz magának egy-egy kérdést, de a múlt iránt közönyössé vált. A mi gyerekkorunkban az a szó, hogy régen, még az ókort jelentette, ma már legfeljebb a nyolcvanas éveket. Az, hogy annál korábban is volt kultúra, volt irodalom, történelem, mintha elfelejtődne, pedig az identitásunk jelentős mértékben a múlton alapul. Az olasz irodalom Európa legklasszikusabb irodalma, mi magyarok még mindig nem ismerjük eléggé.
– Ön irodalomtörténészként, tanárként is kötelességének érzi, hogy levetkőzve a magyar irodalomtörténészek érthetetlen sznobizmusát, a közönség nagy kultuszműveivel és a sokak által indokolatlanul lenézett gyermek- és ifjúsági irodalommal is szembe nézzen.
– Valóban, kollégáim egy része nyilván megjegyzi: mit keres egy kötetben Campanella, Umberto Eco és a Pinocchiót megalkotó Carlo Collodi elemzése. Tudomásul kell vennünk, hogy a kultusznak ezernyi megjelenésmódja van. Pinocchiónak egy időben minden körben mítosza volt, ugyanakkor a különféle mesekönyvesített, rövidített, zanzásított, rajzfilmesített, játékfilmesített – legutóbb Roberto Benigni rendezett belőle filmet – feldolgozásoknak köszönhetően szórakoztató gyerekfilmhősként él a köztudatban. Én a gondolati értelmezését adom a kultikus, ezernyi alakban élő történetnek.
– Milyen viselkedési modelleket állít Collodi a gyerekek elé?
– Például arra figyelmezteti őket, hogy tanuljanak, különben szamárrá változnak. Nevelődési kalandregényről van szó, ami a gyerekek ízlésvilágát célozza meg, ugyanakkor erkölcsi értelemben nagyon is szigorú. Szegény Pinocchiót olykor majdnem megsütik, fölakasztják, kis híján éhen hal. Sokan állítják, a gyerekek nem szeretik ma már, ha fenyegetik őket, ezzel együtt a Pinocchio népszerűsége mindmáig töretlen, pedig kevéssel az olasz egység tizenkilencedik századi megvalósítása után íródott.
– Van-e az olasz irodalomban olyan kultikus szerző, akinek mítosza leáldozott?
– Az Antiretróval ellentétben, ahol okkal-joggal demitizálódott percemberkék szolgáltatják ezt a modellt, az új könyvemben egy igazságtalanul feledésbe merült íróra, az 1842–1911-ig élt Antonio Fogazzaróra próbálom ráirányítani a figyelmet. 1895-ös Régi kis világ (Piccolo mondo antico) című regénye remekmű, szerintem méltán volt hosszú ideig a legnagyobb olasz regényírók között számon tartva. Őt a lustaság, a feledékenység, a múlt értékeivel való rossz sáfárkodás utalta az elfeledettek csoportjába. Magyarra is le van fordítva és nagyra értékelték még a huszadik század elején is.
– És nagyon érdekes még a tudatosan félreértelmezett írók problémaköre…
– Tommasso Campanella Napállam című zseniális utópiáját a szocializmus próbálta magának kisajátítani. A mű mélyen vallásos, alkotója eretnek módon, lázongón istenkereső ember, akinek a legnagyobb tragédiája nemcsak az volt, hogy mintegy negyed évszázadon át börtönben tartották a spanyolok, mint a spanyolellenes lázadás vezéralakját, hanem az, hogy amikor a börtönben páratlan akaraterővel, az alkotó szellem diadalaként megírta az életművét, s próbált elképzelni egy tökéletes államot, az már az elmélet szintjén is zsarnokivá sikeredett. Ha valóban ez volt az első kommunista utópia, akkor nyilvánvaló, hogy már mint utópia is rossz csillagzat alatt született. Campanella élő cáfolata annak a még mindig erőltetett elméletnek, hogy a szocializmus, a kommunizmus elmélete jó, csak eddig mindig rosszul valósították meg. Sajnos nem így van, hiszen amikor Campanella és az utópisták meseszerűen próbálták leírni, hogy milyen legyen az ideális állam, már akkor is olyan rémálomállam lett belőle, mint Madách falansztere, amelyben meg van határozva, mely férfinak kell összeházasodnia mely nővel, hogy tökéletes legyen az utód. Nincs semmiféle egyéni szabadság, csak a lidérces közösség, amelynek értékeit az állam határozza meg. A páros portrék a Mazzini bicentenáriumra című tanulmányomban pedig emlékeztetem az olvasókat egy elfeledett dologra. Kevesen tudják, hogy Marx Károly tanainak egyik első nagy kritikusa Giuseppe Mazzini volt, Garibaldi osztályos társa, aki a demokratikus szabadságjogok nevében kérdőjelezte meg a marxizmust. A Kommunista Kiáltvány, amikor számos ponton meg nem nevezett kispolgári nézeteket bírál, valójában Mazzinival vitatkozik. Mazzini kimondta – a mi Eötvös Józsefünkkel együtt –, hogy a kommunizmus győzelme a despotizmus győzelme, az ókori rabszolgaság felélesztése lesz, s a Gulágon, vagy a Hortobágyon a szó szoros értelmében megvalósult a nagy olasz szabadsághős rémálma. Az a félelmetes, hogy Marxról már evidencia, hogy elavult. Ám a baloldal mindmáig nem tudott helyette új idolumot találni. Ezen sem ártana elgondolkodni azoknak, akik még mindig nem találnak jobb népboldogító alternatívát a ki tudja hányszor csődöt mondott szocialista, kommunista kísérletnél.
– Könyvében szó esik a világirodalom egyik első festőnőjéről.
– Artemisia Gentileschi (c. 1598–1651) a maga korában elismert festőnő volt, akiről mára kiderült, hogy még annál is jobb, mint ahogyan annak idején értékelték. Első kultuszának idején, életében Caravaggio tehetséges követőjeként tartották számon, a 20. század végén újra fölfedezték, mint a barokk egyik legjelesebb képviselőjét, aminek kétségtelenül oka volt persze a feminizmus is. Írtam még Stuart Máriáról, a mártír királynő alakjának megdicsőüléséről az olasz irodalomban, valamint az 1799 nápolyi forradalom nőalakjairól. Aktualitást ad az egyiknek, hogy a napokban mutatják be a Luise Sanfelice című filmet Dumas regénye nyomán arról, hogyan vettek részt e hölgyek először hazafias és forradalmi megmozdulásokban, milyen nőalakok voltak a forradalom és a zsarnokok oldalán. Azt gondolom, érdekes kis panoptikum bontakozik ki e tanulmányból.
– Szó esik a kettős mércéről is, a fasiszta, fasizmussal megvádolt és a kommunista alkotók, gyilkosok stb. nagyon is különböző megítéléséről.
– Giovanni Gentile-t, aki Benedetto Croce mellett a 20. század egyik legjelentősebb olasz filozófusa volt, fasisztaként könyvelték el, mert a Mussolini-rezsim támogatója volt az utolsó pillanatig. Őt partizánok gyilkolták meg, e kétségtelen tényt hosszú ideig azzal indokolták meg, hogy áruló írástudó volt. Nagyon nyugtalanító kérdéseket vet föl ma e gyilkosság. Egyfelől: valóban, vajon mi az írástudó felelősége? Meddig mehet el egy filozófus egy totalitariánus rendszer kiszolgálásában? És másik oldalról: az-e az adekvát válasz gondolatokra, hogy kiötlőit megöljük? És a legnyugtalanítóbb: az még ma is szinte rendjén van, hogy egy kollaboráns fasiszta gondolkodót törvénytelenül legyilkolnak. Ezzel szemben a totalitariánus kommunista rendszert Gentile-nél sokkal gátlástalanabbul kiszolgáló filozófusok, ügyes taktikával, módosítva világnézetüket, továbbra is ünnepelt filozófusok maradnak, akkor el kellene azon gondolkodnunk, hogy e különleges század, amit magunk mögött hagytunk, nem valószínű, hogy a legdicsőbb századok egyike lesz a világtörténelemben. S még inkább azon, hogyan szolgáltat igazságot helyette a 21. század az írástudóknak, a szellem embereinek.
origo.hu
Autópályán cserélt kereket egy férfi Komáromban
