Jakab Antal, a megalkuvást nem ismerő püspök

Gyergyóújfalun és Csíksomlyón csütörtöktől hétfőig emlékeznek Jakab Antal püspök születésének 100. évfordulójára. A március 13-i centenáriumra időzítve látott napvilágot a kilyénfalvi székely írónő, Jakab Antal unokahúga, Varga Gabriella és Vencser László teológusprofesszor, a Jakab Antal Tanulmányi Ház alapítója közös kötete Megalkuvás nélkül címmel. A monográfiát a Kairosz Kiadó rendezte sajtó alá.

Jakab Antal az erdélyi magyarság legnehezebb, az eltervezett román felszámolás és a megkezdett falurombolás idején volt megyéspüspök. Ebben az időben egyházmegyéje vezetése a börtönéveknél is nehezebb volt számára. Nagy tudással, kitűnő diplomáciai rátermettséggel tett meg mindent a híveiért, amit csak megtehetett. Számtalanszor meg kellett tapasztalnia az állam részéről a félrevezetést, a hazudozást, a be nem tartott ígérgetések hosszú sorát. Amikor Bukarest bevezette a teológiára felvételizők létszámának korlátozását (numerus clausus), nem tartotta be, noha az egyházi élet szinte minden vonatkozásában a hazug kétszínűség cselvetéseit kivédeni nem volt könnyű feladat. De ő mindvégig vállalta ezt, és küzdött élete utolsó leheletéig. Papjait védte és anyagilag is segítette. Az ő ideje alatt épült néhány ritkaságszámba menő új templom is, például Gyimesbükkön, Tusnádfürdőn, Sepsiszentgyörgyön és másutt, továbbá Kovásznán a papi otthon.

1993. május 5-én halt meg súlyos májrákban. A gyulafehérvári székesegyház kriptájában nyugszik. Bajor Andor író, irodalomtörténész így emlékezik Jakab Antalra: Boldog ember, mert hosszú időn át üldözést szenvedett az igazságért. Megismerte a szocialista szabadság börtöneit, a béketábor ólombányáit, mert nagy szüksége volt a lenini humanizmusnak és a bolsevista népszeretetnek a puskagolyók nyersanyagára. Amikor először láttam püspök atyánkat egyik bérmaútján, a keze reszketett, szelíd hangja el-elakadt, mert még testének sejtjei emlékeztek a kínokra és a mérget finoman adagoló tárnákra, amelyeket a világ leghaladóbb alkotmánya a szovjet stílus tömörségével vallásszabadságnak nevezett. De nem ez volt mégsem életének legnagyobb megpróbáltatása, melyet a hitvallók istenadta kegyelmével, lelkének törhetetlen erejével kiállt. Hanem amikor a szent életű Áron püspöktől átvette egyházunk vezetését, a hatalom, a kommunista állam álarcot cserélt, és a demokratikus országok elámítására – kereskedelmi és politikai számításból – türelmet mímelt a vallás irányába. A látszat szerint megváltozott helyzetben dr. Jakab Antalnak kellett az egyházat védelmeznie és a banditizmus erkölcsi szintjén álló állami vezetőkkel tárgyalnia. Egyenlőtlennek és teljesen reménytelennek tűnhetett az a jogi dialógus, amely papok kinevezéséért, teológiai hallgatók fölvételéért, omladozó templomok kijavításáért vagy csak épületromok és romló lelkek megtartásáért folyt. Rejtélyes körülmények között meghalt papokért, titokzatosan eltűnt szellemi értékekért, lerombolásra ítélt templomokért, betiltott vallásos ünnepekért küzdött egész napos munkaidejében. Miközben a nemzetvezető vagy Isten hatalmát bitorolni készülő személy – vagy személytelenség – kiképzett gyilkosok tízezreinek parancsolt, a püspök hatalmában nem volt látszólag egyéb, mint a krisztusi szeretet parancsa és az állandóan lefigyelt, kikémlelt, lehallgatott és följelentett egyház.

Dr. Jakab Antal ezt az emberi ész szerint teljességgel reménytelen küzdelmet is végigvitte, új és Krisztus hűségében élő papokat szentelt, imádságos épületeket emelt, és ezalatt a nemzetvezető, országemésztő világparancsnok egyetlen templomot sem tudott leromboltatni egyházmegyénkben az építés jogcímén vagy az uniformizálás tébolyában.