Azután, hogy Bokros Lajos és Habsburg György nevét próbálja seszínűvé vált zászlajára tűzni a politikai kabarészínpaddá züllesztett MDF, szinte már fel sem tűnik, hogy a Zöld Baloldal kijelenti: Tamás Gáspár Miklós vezeti a március 1-jén létrejött új politikai tömörülés listáját.
Zöld Demokraták, Európai Feminista Kezdeményezés egy másmilyen Európáért, Munkáspárt 2006, Fiatal Baloldali Unió. Csupa olyan szervezet lehet, melyeknek tagjai este fáradtan teszik le a csákányt, s elvonulnak mosdani a lavórhoz. Ezért tarthatták alakuló sajtótájékoztatójukat a Bányász Szakszervezetek Székházában. Interneten is hozzáférhető állásfoglalásuk – „Miközben szétforgácsolódott a magyar ipar, és összezsugorodtak a mezőgazdaságilag megművelt földek, mégis csökkennek a zöld területek, fogynak a pihenésre alkalmas tájak. Olyan kiutat kell találnunk e zsákutcából, amely a társadalmi egyenlőségre épít, a munkára alapozott jövőre” – megerősít, hogy frázisok üres pufogtatására szakosodott, újabb gittegyletre bukkantunk.
Szerintük „...mára Magyarország olyan politika béklyójába került, amelynek nincsenek gátlásai egyik oldalon sem. Az emberek elvesztették hitüket a népképviseleti szervekben és magában a politikában is. Ezért felelős és nemzetközi háttérrel rendelkező baloldali erők olyan szövetséget hoztak létre, mely eddig teljes mértékben hiányzott a magyar politikai térből.”
Hurrá, végre! Most aztán minden megoldódik, csak tessenek még egy kicsit kitartani! A legbiztatóbb, hogy a nemzet fiaiért többek között az a Munkáspárt 2006 száll síkra, mely a mai napig ellenforradalomként emlegeti 1956 szabadságharcát, melyben hús-vér, valóban a bányában és gyárak mélyén robotoló munkások küzdöttek, kezükben fegyverrel, az elnyomó hatalommal és az idegen megszállókkal szemben. Jó fiúkból állhat ez a nemzeti hőseinket és mártírjainkat leellenforradalmározó párt, csupa megbízható kommunistából. Megnyerő kiút arra az esetre, ha hazánk a „politika béklyójába kerül”.
Persze összenő, ami összetartozik. Tamás Gáspár Miklós végre ismét az övéi között lehet. Saját helyét a politikai palettán többek között a Népszavában, 2007. február 16-án „Miért nem értik a szocdemeket?” címmel közölt írásában fogalmazta meg TGM. Már az írás címe is tüntetően magáévá teszi a legsötétebb magyar történelmi korszak, a Rákosi-éra akasztófák által kijelölt világának retorikáját. Az írásban TGM élesen támadja a magyar középosztály fizikai megsemmisítésén és lehetetlenné tételén gőzerővel dolgozó Magyar Kommunista Pártot, amiért – szemben a derék, meg nem alkuvó, antifasiszta szociáldemokratákkal – TGM állítása szerint nem számoltak le mindenkivel, hanem taktikai okokból lepaktáltak a „fasisztoid szellemű” írókkal és művészekkel. Az Erdélyből áttelepült TGM egyébként kirohan még fél évszázaddal a történtek után is azért, mert szerinte a kommunista párt nem átallotta fölvetni a határon túli magyarok ügyét:
„A káderekre és tömegekre vágyó kommunista párt szövetségi politikája megkövetelte, hogy a párt keblére ölelje a fasisztoid jobboldalra tévedt értelmiségiek egy részét (hogy aztán evvel megzsarolhassa és kézben tarthassa őket, ami fényesen bevált), ezért az MKP erőteljesen nacionalista hangokat hallatott, beleértve a nemzetiségi/kisebbségi magyarság ügyének fölkarolását, egészen az irredenta célzásokig. A szociáldemokrata közéleti szereplők, értelmiségiek ezt föl nem foghatták, mindenesetre elutasították, s evvel hatalmas zavart okoztak. A Haladás, a szocdemek és a radikálisok Zsolt Béla szerkesztette (magunk között szólva: zseniális) lapja gátlások nélkül beszélt azoknak az uraknak a kínos közelmúltjáról, akik aztán Révai (majd Szirmai, Aczél, Pozsgay) művelődéspolitikájának a legfőbb kedvezményezettjei lettek: a népi és a polgári írókról és művészekről.”
Csak néhány név a „szociáldemokraták” által akkor vagy a mai napig „fasisztoid jobboldalra tévedt értelmiségi”-nek tartottak közül: az ostrom napjai alatt nyomorúságos körülmények között meghalt írófejedelem, Szabó Dezső, a kommunista hatalom által éveken belül ellehetetlenített, élete végéig emigrációra kényszerült Márai Sándor, a ragyogó tehetségű erdélyi író, Wass Albert, a páratlan tehetségű karmester és zongoraművész, Dohnányi Ernő. Vagy itt van a TGM által emlegetett „Pozsgay kedveltjei” között egy túlélő, a talán Ady „utolsó magyarjaként” tisztelhető Csoóri Sándor – nem érdemes a listát megkezdeni, oldalakon át folytathatnánk.
Persze hol van már 2007, két év is eltelt azóta; újságosbódékat borogató hevű szociáldemokratánk most a Zöld Demokraták sorait boldogítja. Ez az a szervezet, melynek „gondolatvilága az egyenlőség és a béke eszméje köré csoportosul: az első jegyében egyenlő elbánást követelnek minden állampolgárnak, de az egyes államoknak is. Ennek részeként Tamás Gáspár Miklós szerint meg kell szűnjön az a különbség, hogy míg a kontinens nyugati felén állami támogatással mérséklik a krízis hatásait, a gazdasági összeomlás fenyegette Kelet-Európa az egyensúlyi helyet fenntartása miatt kénytelen lemondani erről. A béke eszméjéhez kapcsolódó céljuk a NATO feloszlatása...” Folytassuk? Inkább ne. Az egyetlen, ami az unalmas, a Kommunista Ifjúsági Szövetség sablonos és tehetségtelen apparatcsikjai és KGB-palántái által már eleve agyonrágott „békeharc”-frázisok mellett talán kis mosolyra is okot ad, a színválasztás. Zöld lesz a pipacsvörös utó-KISZ, zöldellni fog a Sztálin gimnasztyorkájából előbújt pártideológus. A legszebb, hogy TGM képes volt a színek jelképhasználatát is elemezni: „Nem tartanánk érdemesnek egy újabb rózsaszín reformpárt létrehozását.”
„Kesző Benjamin köszörűs a Hárombéka tér 4. szám alatt lakott. Nem volt azonos Kesző Bertalannal, a nyugalmazott elöljáróval, a koldusigék gyűjtőjével és az amatőr koldussal, neki még csak rokona sem volt. De Kesző Benjamin köszörűs nem volt azonos Kesző Benedekkel sem, az ószeressel és antikváriussal és könyvkereskedővel, aki a Pataksoron lakott. De nem volt azonos Kesző Domonkossal, a nyugalmazott fővárosi főszámvevőségi főszámtanácsossal sem, akinek szintén még csak rokona sem volt. Kesző Benjamin úr köszörűs volt a Hárombéka tér 4. szám alatt, kicsiny, gömbölyű, hatvanas ember ...” – igen, Hamvas Béla a magyar irodalom szinte senki által el nem olvasott, egyik legnagyobb regényében, a Karneválban már jól ráérzett arra, mi a kommunista diktatúra természete. Nem volt nehéz, a rákosista hatalmi hisztéria berendezkedésének éveiben írta meg művét, melyet még soha, egyetlen magyar kiadó nem adott ki cenzúrázatlanul, önálló kötetekben. (Tehát nem az életmű-sorozat szinte hozzáférhetetlen részeként.)
A magyar választókat nem érhette váratlanul a színváltások sorozata, hiszen az MDF épp a minap jelölte EP-listájának élére Rikárdó Dávidot. Hogy félreértés ne essék: Rikárdó Dávid azonos Rikárdó Dávid szamizdatos politikussal, aki annak idején a kommunista diktatúra megdöntése érdekében írt cikkeket illegális lapokba. Rikárdó Dávid azonos azzal a Bokros Lajossal, aki néhány évvel korábban, még a szamizdatos időszak előtt Panamában tanult, kemény pártállami időszakban. (Akkoriban azt, aki – például – egy komolyabb francia állami ösztöndíjat próbált elcsípni az ELTE-n, megkeresték bizonyos civil ruhás, mondjuk úgy, szociáldemokrata egyének, és kértek tőle egy kis szívességet. Persze csak ha komolyan gondolja az ösztöndíjat...) Rikárdó Dávid azonos azzal a Bokros Lajossal, aki 1990-ben a Magyar Szocialista Párt színeiben indult a választásokon és jutott be a parlamentbe. A vörös szekfű jegyében, annak a kommunista utódpártnak a színeiben, amelynek elődpártja megdöntése érdekében terjesztettek sokan szamizdatot. És Rikárdó Dávid azonos azzal a Bokros Lajossal, aki politikusként népszerűtlenségi rekordtartó lett: 1995 októberében a Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet 9 százalékos „népszerűségi” rátát mért a számára. Elterjedt, káros rögeszme, hogy a magyar családokat értelmetlenül sanyargató politikust bárki vagy bármilyen körülmények rákényszerítették volna – egy-két valóban szükséges lépés megtétele mellett – egy sor olyan intézkedésre, amely ellehetetlenítette a háztartásokat, s melyekre az égvilágon semmi szükség nem volt, ám a mai napig felbecsülhetetlen demográfiai károkat okozott a magyarságnak.
Rikárdó felbukkanásán persze meglepődtek azok a vásárlók a magyar politika szupermerketjében, akik nem ismerték még, hogyan működik a nyugati típusú áruházi rendszer, és bután, saját bőrüket vásárra víve kockáztattak szamizdatokat, így Rikárdó írásait is terjesztve. Mert amíg Tamás Gáspár Miklós az USA-ban, a Yale Egyetemen volt professzor, s megismerhette a cserélődő árufeltöltés szép rendjét, legfeljebb a szocialista Romániában felejtett Erdélyig, esetleg a napos Olaszhonig juthatott el sok itt élő, csöndes antikommunista, ha adtak neki útlevelet mindehhez a munkahelyi Kommunista Ifjúsági Szövetség alapszerve, a párt helyi szervezete és a szakszervezet jóvoltából, valamint állam bácsi és az állambiztonsági szervek szíves jóindulata esetén.
Nos, az ilyen szupermarketet akkor még nem ismerők például elolvashatták „rendszerváltás”-kor az SZDSZ Elvi Nyilatkozatát, hogy „Elődünk Eötvös József”. Nézzük csak, miket írt Eötvös, olyanokat hogy „Azon hely, melyen magunkat szabadnak érezhetjük, melyben csak hasonlókat találunk, melynek története dicsőségünk, virágzása boldogságunk, jövője reményünk, hol házunk áll, hol homlokunk izzadságával munkált vetéseink zöldellnek, ez a haza.” Igen, mondta a magyar polgár, akkor jegyezzük meg: ez a kék párt, ilyen nemzeti színű madarakkal. Fölfigyelt Antall szavaira is:
„Gazdasági téren Magyarország válságban van, és súlyosabb válság felé menetel. A gazdasági válság szociális válsággá válhat és egy gazdasági szociális válság mindnyájunkat elsodorhat.” És elraktározta, hogy ez pedig a zöld színű párt lesz, a Magyar Demokrata Fórum.
A vörösökről pedig azt tudta, hogy valahol a talpa alatt szeretné érezni őket, hallgatni egy nyakszirtjénél szakadó diktatúra utolsó reccsenéseit.
Na most elmegy így napjainkban a boldogtalan vevő az áruházba. Ott a legnagyobb felfordulás várja: ahol eddig a „Nemzeti függetlenség” feliratú polcok húzódtak, most egy termetes „Kiárusítás” feliratot talál, az „Osztályharc” sarokba tolták viszont a Mao összes műveit, míg a „Képviseleti demokrácia” részlegben megnyitották a „Rendőrségünk és államvédelmi egységeink harca az osztályellenséggel és a kulákokkal szemben” osztályt; a bejáratnál egy traktorral behajtani tilos tábla díszeleg, a polcokról pedig csak úgy ömlik a vipera és a könnygázfakasztó gránát. A „Szabadságjogok” osztályon persze üresek a polcok, a poros konzolok között egy kis papundekli táblácskát függesztettek ki: „Hiánycikk”. A „Piacgazdaság” pultrendszer a helyén maradt ugyan, csakhogy se áru, se eladó: a vásárlót a „Csőd miatt bizonytalan ideig zárva” felirat fogadja. Viszont minden fordulónál megtámadják őt az áruház emberei, és megpróbálják rásózni e teljes átrendezést népszerűsítő kiadványukat: „Államreform 159, a Ma Délutáni Változat Csak Önnek!”
A reformizmus a munkások burzsoá becsapása, mert a helyzetükben történő részleges javulás ellenére is mindig bérrabszolgák maradnak – mindaddig, amíg a tőke uralma fennáll – ezt Lenin mondta egyébként, miközben komótosan megtervezte több tízmillió ember kiirtását.
„Kesző Benjamin köszörűs a Hárombéka tér 4. szám alatt lakott. Nem volt azonos Kesző Bertalannal, a nyugalmazott elöljáróval, a koldusigék gyűjtőjével és az amatőr koldussal, neki még csak rokona sem volt.” Bokros akkor most azonos lehet a zöldekkel, akik már nem zöldek. TGM nem akar halványrózsaszín lenni, ezért békazöld. A vörösökre senki ne merje hangosan azt mondani, hogy vörösök, mert lefújják a feketébe öltözött, talpig felfegyverkezett embereik áttetsző gázzal, s akkor még jól járt. A kékek természetesen szintén vörösök: „Az SZDSZ készen áll arra, hogy elfogadja a költségvetést – jelentette be Fodor Gábor pártelnök az SZDSZ-frakcióülése közben”, de inkább halványrózsaszínbe játszanak, miközben azt ordítják, hogy minden narancssárga, meg egyáltalán, rajtuk kívül mindenki barna. Rikárdó Dávid nem azonos Kesző Bertalannal, aki biztos kikérné magának, hogy lebokrosozzák, s persze nyomába sem érnek ezek a vásári figurák Eötvösnek. Mindenesetre mindenki Márait idéz, különösen azok, akiknek a mozgalma annak idején elüldözte innen Márait, mert nem volt sem kék, sem vörös, sem barna, csak becsületes magyar ember. A kékek egyébként is berágtak a vörösökre, akik a rózsaszínbe hajló zöldek (nem a béka- és nem is a terepszínű zöldek!!!) felé kacsingatnak, azok viszont egyelőre kelletik magukat, mert nem történt meg beárazásuk a polcokon. Rutinosabb vevők elkapják az orrukat, mert tudják, hogy a vadi újként kínált, „harmatos tavaszi virágfajta"-ként hirdetett áru évek óta ott büdösödik és senki nem viszi magával; dehogy illatos, a kutyának sem kell, csak újracsomagolták.
Vásárló a talpán, aki itt eligazodik. Mindenesetre jó, ha szem előtt tartja: bár állandóan átrendezik a különböző színű árukat, de a mennyiség sosem változik. Ugyanazt a katyvaszt tologatják ide-oda.
origo.hu
Nézőpont Intézet: Több mint 10 százalékponttal vezet a Fidesz-KDNP
