A megemlékezés személyes jellegű, rendhagyó volt. Már a műsor előtt jóízű, önfeledt beszélgetés alakult ki Kárpáti Kamil József Attila-díjas költő és barátai, Szakonyi Károly író, Dobai Péter, Benke László, Bokor Levente, Rózsássy Barbara, Szentmártoni János, Bíró Gergely költők, Szakolczay Lajos és Vasy Géza és a régi barátok, a megszámlálhatatlan tisztelő jelenlétében. Jómagam harmadik kötetem megjelenését köszönhetem Kárpáti Kamil Stádium kiadójának, ami sorsdöntő pillanatot jelentett életemben, hiszen a harmadik kötet után válik az íróember „kezdőből haladóvá”, elvben csak akkortól jár neki bemutatkozó est a Magyar Írószövetségben (bár ezt ma már nem szokás betartani).
Szomorúan vettük számba a régi barátokat. Kárpáti Kamil egykori kistarcsai, márianosztrai, váci cella- és börtöntársai, akikkel együtt szerkesztette 1952-től kezdve a váci börtönkápolna kis, füves térsége előtt a füveskert antológiák anyagát, nagyrészt már odaát vannak. Gérecz Attilát, a társaság üdvöskéjét is az 1956-os forradalom szabadította ki, hét év börtön után hét napig élt szabadon. A forradalmat vérbe fojtó orosz megszállók november 7-én oltották ki életét. És elhunyt már Béri Géza, Szathmáry György, Tollas Tibor is. Tóth Bálint betegsége miatt nem tudott a köszöntésen jelen lenni, a Füveskertet így egyedül az ünnepelt képviselte. Odaát van már Csillag Tibor költő, műfordító, az Átlók nevű művésztársaság másik alapítója is. Gaál Imre, Czétényi Vilmos képzőművészek már szintén nincsenek az élők sorában; Csillag Tibor, Kárpáti Kamil, Rátkay Endre, a pesterzsébeti Arany Ikon készítője az Átlók tagjai mások mellett.
Törekvéseik különbözőek, de ahogy virtuális, spirituális pontokon is találkoztak az antikvitás, a valódi modernizmus, a költészet, a zene, a képzőművészet, Itália, az isteni Firenze, valamint a régi, falusias Pesterzsébet, Nagy Sándor csodálatos szakrális freskói iránti rajongás összehozta őket egy pontban, mint az átlókat. A konkrét pont, hogy mindannyian kötődtek Pesterzsébethez életük bizonyos szakaszában. Kárpáti Kamil a börtönévektől, a firenzei utaktól eltekintve életének jelentős részét tölti ma is a meglehetősen megváltozott, elvárosiasodott, lakótelepiesedett, de mégis meghitt városrészben. Az egykor különálló faluként létező Erzsébetfalva ma is találkozási pontja egyrészt az egyre fogyatkozó régi csapatnak, de a sokasodó újaknak is, akik a Stádiumnak köszönhetik indulásukat, valamint a különféle antológiáknak, amelyeket Kárpáti Kamil szerkesztett feleléségével, Lőkös Margittal, a Gí-verseket ihlető múzsával.
A megemlékezés hivatalos részeként hallgattuk Szentmártoni János szavait: „Mindmáig kristálytisztán emlékszem arra a délutánra, amikor bekopogtam szerkesztősége ajtaján. Remegő lábakon érkeztem hozzá, hiszen akkor láttam először élő költőt tankönyvek kriptái után, s némileg örültem is a bent uralkodó nyüzsgésnek és hangzavarnak, mert így nem rögtön terelődött rám izzó figyelme, amely hál’ istennek azóta is szüntelen kísér. Egy riportfilm hatására ugyanis fejembe vettem, hogy meg akarom ismerni őt, persze nem gondoltam volna, hogy ez felesége, Gí révén jóval korábban bekövetkezik, minthogy lélekben fölkészülhetnék rá. Szerkesztők, titkárnők jöttek-mentek, ő a helyiség másik végében épp egy újságíróval vitázott, igyekeztem láthatatlan lenni, szemembe tűzött a nap, a fénycsíkokban nappor szitált… Tizennégy éves voltam. Hónom alatt a verseimmel.
Volt hogy hetente többször is meglátogattam. Iránytű lett az életemben, amely szétszéledni készült, mint a gazdátlan ménes. Egyszer arra kért, meséljem el, asztali lámpájáról mi minden jut eszembe. Hebegtem-habogtam. Megsajnálhatott, mert átvette a szót, és legalább fél órán keresztül sorolta, egyre lázasabban asszociációit, amelyek egytől egyig ott az orrom előtt nyíltak ki, lobbantak életre, mint a látomás. Megelevenedett köröttem minden. Benépesült, fölhevült bennem a világ, amelynek vélt hidegétől épp elbujdosni akartam volna. De ő megtanított látni. Hogy voltaképpen magam és a gyerekkori lázálmok elől menekülök. Használjam inkább fel őket. Lássam meg bennük a csodát, ahogy egy hátára fordult, égre kalimpáló rovarban is, mely lehet bárka fellázadt legénységgel, az asztali lámpa pedig Isten virága, ahogy kecsesen belehajlik a fénysáv napporába, a hallgatás csöndjébe.
Másik, jóval komorabb lámpáját csak később ismertem meg, amikor költészetében egyre tudatosabban elmerültem, s rábukkantam egy, a váci börtönben írt versére, amely a magánzárka bedrótozott lámpáját keltette életre bennem:
Mint a rabét, a haját lenyírták.
Arca se szép. Álla túl kemény.
De látom a közös ágyat benne,
mint testvérében a szegény.
A fajtámat, mint a gödrök meszes
négyszögében egy családi ékszert
(ami erős, vad sírással holtat
s elevent is élővé tett).
Anyám szürke koponyája holdját.
A szikkadt, sötét szem ilyen részeg,
amputáció alatti álom
ködében szeret meg, élet.
Ilyen börtönkosarasan hódít.
Ilyen kórházi alagsor-csupasz.
A gumikerekű tolókocsik
egyikén feléledt utas,
kit a műtős a jégdoboz elől
egykedvűn repít a kórterembe.
A kivégzőosztag szíve dobol
összefacsarodva benne.”
Az ünnepségre jelent meg a Kárpáti Kamil összes versei című, mintegy ezerháromszáz oldalnyi, kétkötetes gyűjtemény, amely teljességre törekvő mustrát ad a nagy költő eddigi életművéből. És megjelent a Kapcsos könyv című antológia is, amelyben költőtársak neki ajánlott versekkel tisztelegnek a nyolcvanéves költő előtt.
A bensőséges ünnepség úgy végződött, ahogy kezdődött, vidám és szomorú közös emlékek megidézésével. És hosszú ideig tartó dedikálással – számosan vették meg a költő új kötetét, s szignáltaták a nyolcvanéves mesterrel.
