A nemzeti irodalom fokmérője a próza + Képek

Sokan jártunk ifjabb barátai, tisztelői közül Sánta Ferenc újlipótvárosi polgári hajlékában. Ott is gyakran elmondta, mennyire kedves számára az a korábbi lakás, amelyben 1955-től 1966-ig élt Angyalföldön. Most már tudjuk, hogy az író, akinek aktív alkotói pályaszakasza lényegében 1970-ben, az Isten a szekéren című gyűjteményes elbeszéléskötettel befejeződött, életművének nagyobb részét ebben a lakásban írta meg. És ott született mind a négy fiúgyermeke is.

És ezt a pártállami években sem rejtette véka alá. (E sorok írója emlékszik arra, hogy 1967 júniusában, Debrecenben, a Fazekas Mihály Gimnáziumban tartott előadást Sánta Ferenc, és nagy riadalmat okozott, amikor kimondta, hogy a magyar történelem legsötétebb és legkegyetlenebb, szégyenteljesebb szakasza 1947-től 1964-ig tartott, és még most – azaz 1967-ben – sem ért véget.) A példázatos regények sora Az ötödik pecséttel kezdődött 1963-ban. Az író kimondta, hogy az embernek sorsfordító pillanatokban erkölcsi kötelessége mérlegelni és az erkölcs parancsát követni, ám ennek többféle módja van. Az önfeláldozásnak is számosak a megvalósítási lehetőségei. Vannak pillanatok, amikor látszólag kevésbé látványos módon vagyunk igazán hitelesek, mert csak a saját sorsunkat van jogunk föláldozni akár a legszebb eszme oltárán is. A Húsz óra (1964) című regényben úgy mutatja meg a fasiszta kommunizmus vérengző arcát, az 1956-os forradalom aljas megtorlását, hogy arra is utal: a konszolidáció, amire az országot erőszakkal kényszerítik, hamis, újabb erőszakot szül.

Képek: Hegedűs Márta/Magyar Nemzet