Vőlegény utca 3/A. Ez az angyalföldi bérház 2009. június 10-e óta immár emléktáblával megjelölten hirdeti, hogy tíz esztendőn át itt élt és alkotott a huszadik század prózairodalmának egyik legjelentősebb alkotója. A táblát Tóth József polgármester és Vasy Géza irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség elnöke leplezte le. A megemlékezésen részt vett Kováts Flórián, a Magyar Művészeti Akadémia titkára, de az emlékezés koszorúit és virágcsokrait helyezték el a vadonatúj táblánál szakmai szervezetek, a Magyar Írók Egyesülete és egyéb civil szervezetek képviselői, illetve magánszemélyek is. Az emlékművön olvasható egy nagyon jellemző Sánta Ferenc-idézet: „Az emberiséget fenyegető két legnagyobb veszély a fanatizmus és a közöny.” Vasy Géza irodalomtörténész, Sánta Ferenc életművének spiritus rectora csodálatos beszédet tartva elevenítette föl a stílusművésznek és gondolkodónak is kiváló prózaíró életművét, a minőség diadalát.
Végiggondolva az életművet, a Sokan voltunk című elbeszélésben Sánta a saját, eredeti módján merít a közös kincsből, a mesefakasztó székely magyar nyelvből, amelyet Szabó Dezső, Nyirő József, Tamási Áron, Wass Albert, Koós Károly, Méhes György, Sütő András mind a maga képére és hasonlatosságára formált. Sánta Ferenc balladisztikus költőisége képekben, színekben, ízekben, illatokban gazdag prózai szövetet teremt. Ha a Sokan voltunk sorait lassan, ízlelgetve, hangosan olvassuk föl magunknak, észrevesszük, hogy van egy alig rejtett, verses ritmusa. E sorok olvasása valóságos fizikai gyönyört okoz az irodalomérzékeny befogadónak. A hasonló stílusban keletkezett, költői novellaremeklések mindegyike kicsit másként valósítja meg e stíluseszményt, soha nem válik még kicsit sem modorossá egyetlen Sánta-novella sem. Amikor úgy érzi, mindent elmondott szülőföldjének földöntúli szépségéről és az ottani világ minden szegletéről, igazságosságáról, de a kegyetlenségéről is, szikárabb, szigorúbb elbeszélésekben újította meg az újkori példázatosság, a parabolizmus stíluseszközeit. E példázatok, A vödör, a Halálnak halála és a többiek a nemzeti és a nemzetközi szocializmus, a fasizmus és a kommunizmus emberellenességére hívták föl a figyelmet.
És ezt a pártállami években sem rejtette véka alá. (E sorok írója emlékszik arra, hogy 1967 júniusában, Debrecenben, a Fazekas Mihály Gimnáziumban tartott előadást Sánta Ferenc, és nagy riadalmat okozott, amikor kimondta, hogy a magyar történelem legsötétebb és legkegyetlenebb, szégyenteljesebb szakasza 1947-től 1964-ig tartott, és még most – azaz 1967-ben – sem ért véget.) A példázatos regények sora Az ötödik pecséttel kezdődött 1963-ban. Az író kimondta, hogy az embernek sorsfordító pillanatokban erkölcsi kötelessége mérlegelni és az erkölcs parancsát követni, ám ennek többféle módja van. Az önfeláldozásnak is számosak a megvalósítási lehetőségei. Vannak pillanatok, amikor látszólag kevésbé látványos módon vagyunk igazán hitelesek, mert csak a saját sorsunkat van jogunk föláldozni akár a legszebb eszme oltárán is. A Húsz óra (1964) című regényben úgy mutatja meg a fasiszta kommunizmus vérengző arcát, az 1956-os forradalom aljas megtorlását, hogy arra is utal: a konszolidáció, amire az országot erőszakkal kényszerítik, hamis, újabb erőszakot szül.
Az Áruló (1966, színpadi változat: Éjszaka, 1968) című regény, illetve dráma fikciója szerint az író, Sánta Ferenc pesti lakásának konyhájában megjelenik Václav Jasek, a huszita forradalmár, majd Jan Zsitomir, a forradalommal annak embertelen fanatizmusa miatt szembeforduló diák, egy cinikus, epikureista, megalkuvó álbölcs és az az ember, akinek a bőrére folyik a többiek alkuja, a paraszt. Sánta árnyalt eszközökkel, de egyértelműen adja tudtunkra, hogy az igazi áruló a fanatikus forradalmár, aki a saját forradalmi eszméit is képes pillanatnyi előnyei kedvéért félretenni. Sánta már 1966-ban érezte, hová fajul a baloldaliság eleve hamis eszméje. Az életmű lényegében ekkor, illetve az 1970-ben kiadott Isten a szekéren című gyűjteményes kötettel véget ér.
Onnantól kezdve újrakiadások és egy 1994-ben sajtó alá rendezett esszé és interjúkötet, a Szabadság küszöbén biztosította az író jelenlétének folyamatosságát. Vasy Géza emlékező beszédének végén emlékeztetett bennünket arra is, hogy Sánta Ferenc mindennél fontosabbnak tartotta a minőséget. Egy nemzeti irodalom európai rangját elsősorban a próza határozza meg. Ezért felelőtlen mindenki, aki nyelvrontó, öncélú játékokkal, vagy a felhígított, minőségrontó, másodvonalbeli művekkel devalválja a saját tehetségét. Egy vele készült interjúban ki is mondta: néha nyomasztó volt a hallgatás, de nem bánta meg, hogy a sokból a szigorú keveset adta ki csak a kezéből.
