A nemzeti irodalom fokmérője a próza + Képek

Sokan jártunk ifjabb barátai, tisztelői közül Sánta Ferenc újlipótvárosi polgári hajlékában. Ott is gyakran elmondta, mennyire kedves számára az a korábbi lakás, amelyben 1955-től 1966-ig élt Angyalföldön. Most már tudjuk, hogy az író, akinek aktív alkotói pályaszakasza lényegében 1970-ben, az Isten a szekéren című gyűjteményes elbeszéléskötettel befejeződött, életművének nagyobb részét ebben a lakásban írta meg. És ott született mind a négy fiúgyermeke is.

Vőlegény utca 3/A. Ez az angyalföldi bérház 2009. június 10-e óta immár emléktáblával megjelölten hirdeti, hogy tíz esztendőn át itt élt és alkotott a huszadik század prózairodalmának egyik legjelentősebb alkotója. A táblát Tóth József polgármester és Vasy Géza irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség elnöke leplezte le. A megemlékezésen részt vett Kováts Flórián, a Magyar Művészeti Akadémia titkára, de az emlékezés koszorúit és virágcsokrait helyezték el a vadonatúj táblánál szakmai szervezetek, a Magyar Írók Egyesülete és egyéb civil szervezetek képviselői, illetve magánszemélyek is. Az emlékművön olvasható egy nagyon jellemző Sánta Ferenc-idézet: „Az emberiséget fenyegető két legnagyobb veszély a fanatizmus és a közöny.” Vasy Géza irodalomtörténész, Sánta Ferenc életművének spiritus rectora csodálatos beszédet tartva elevenítette föl a stílusművésznek és gondolkodónak is kiváló prózaíró életművét, a minőség diadalát.

Végiggondolva az életművet, a Sokan voltunk című elbeszélésben Sánta a saját, eredeti módján merít a közös kincsből, a mesefakasztó székely magyar nyelvből, amelyet Szabó Dezső, Nyirő József, Tamási Áron, Wass Albert, Koós Károly, Méhes György, Sütő András mind a maga képére és hasonlatosságára formált. Sánta Ferenc balladisztikus költőisége képekben, színekben, ízekben, illatokban gazdag prózai szövetet teremt. Ha a Sokan voltunk sorait lassan, ízlelgetve, hangosan olvassuk föl magunknak, észrevesszük, hogy van egy alig rejtett, verses ritmusa. E sorok olvasása valóságos fizikai gyönyört okoz az irodalomérzékeny befogadónak. A hasonló stílusban keletkezett, költői novellaremeklések mindegyike kicsit másként valósítja meg e stíluseszményt, soha nem válik még kicsit sem modorossá egyetlen Sánta-novella sem. Amikor úgy érzi, mindent elmondott szülőföldjének földöntúli szépségéről és az ottani világ minden szegletéről, igazságosságáról, de a kegyetlenségéről is, szikárabb, szigorúbb elbeszélésekben újította meg az újkori példázatosság, a parabolizmus stíluseszközeit. E példázatok, A vödör, a Halálnak halála és a többiek a nemzeti és a nemzetközi szocializmus, a fasizmus és a kommunizmus emberellenességére hívták föl a figyelmet.

És ezt a pártállami években sem rejtette véka alá. (E sorok írója emlékszik arra, hogy 1967 júniusában, Debrecenben, a Fazekas Mihály Gimnáziumban tartott előadást Sánta Ferenc, és nagy riadalmat okozott, amikor kimondta, hogy a magyar történelem legsötétebb és legkegyetlenebb, szégyenteljesebb szakasza 1947-től 1964-ig tartott, és még most – azaz 1967-ben – sem ért véget.) A példázatos regények sora Az ötödik pecséttel kezdődött 1963-ban. Az író kimondta, hogy az embernek sorsfordító pillanatokban erkölcsi kötelessége mérlegelni és az erkölcs parancsát követni, ám ennek többféle módja van. Az önfeláldozásnak is számosak a megvalósítási lehetőségei. Vannak pillanatok, amikor látszólag kevésbé látványos módon vagyunk igazán hitelesek, mert csak a saját sorsunkat van jogunk föláldozni akár a legszebb eszme oltárán is. A Húsz óra (1964) című regényben úgy mutatja meg a fasiszta kommunizmus vérengző arcát, az 1956-os forradalom aljas megtorlását, hogy arra is utal: a konszolidáció, amire az országot erőszakkal kényszerítik, hamis, újabb erőszakot szül.

Képek: Hegedűs Márta/Magyar Nemzet