A gazdasági válság idején ugyanis az emberek kevesebb kortárs magyar irodalmat vásárolnak, ezért legyen egy nap, amelyen a Gutenberg-galaxis első számú hordozója, a könyv és a magyar irodalom ingujjban, mezítláb vonulhat ki a közönség soraiba. A könyvhétté bővült ünnepet először 1929-ben tartották meg a Vörösmarty téren, illetve a város és az ország különböző pontjain. Nyolcvan év alatt egyetlenegyszer maradt el: 1957-ben, mert akkor a magyar írók – beleértve a kommunistákat is – nem voltak hajlandók kiülni dedikálni és ünnepelni akkor, amikor 1956-os társaik börtönben ültek. 1929-ben csak gazdasági világválság volt, most elsősorban kormányválság van, ami elképesztő módon rányomja bélyegét a jubileumi könyvhétre, amely június 4-én délután négykor kezdődik hivatalosan a pesti Vörösmarty téren.
Az oroszlános kútnál található színpadon Lator László Kossuth-díjas költő, műfordító, az Európa Könyvkiadó legidősebb szerkesztője nyitja meg a 80. Ünnepi Könyvhetet és a 8. Gyermekkönyvnapokat. Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete (MKKE) igazgatója a könyvhét sajtótájékoztatóján, kedden a Petőfi Irodalmi Múzeumban bemutatta a Literatura című folyóirat 1929-es könyvheti számának reprint kiadását. E reprezentatív lap hű másolatát az MKKE a Hollósy és a Cumpf család gondosságának köszönhetően tudta elkészíttetni, mivel ők megőrizték a becses folyóiratszámot. Érdekessége többek között, hogy teljes terjedelmében szerepel benne Supka Géza tanulmánya a tervezett könyvnapról, amelyet a zseniális mester először 1927 pünkösdjén az MKKE jogelődje, a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Egyesülése lillafüredi kongresszusán adott elő.
Supka Géza minden szempontból nagyot alkotott – lelkesedett joggal Zentai Péter László. Dolgozata itt és most is érvényes, különféle bővítésekkel, hozzáadásokkal, de az idei könyvhét is Supka forgatókönyve nyomán készült. Mindeme pozitívumok mellett vissza kell térnünk azokra a baljós, kormányválságra utaló jelekre, amelyekről az ünnepi könyvhetek kínálatának örökös szellemi ciceronéja, Tarján Tamás irodalomtörténész sem hallgathatott – minden elismerésünket megérdemli a nem mindennapi szellemi teljesítményért, amit évről évre könyvhetente végrehajt. A szellemi vezetőnek az is tiszte, hogy bizakodást öntsön olvasókba, írókba, a könyvszakma képviselőibe.
Mégis joggal tette szóvá Tarján Tamás az „anomáliákat”, hiszen hallgatni róluk talán még annál is nagyobb baj lenne, mint az, hogy vannak. Sajnos azt már megszoktuk, hogy amióta – hála a számítógépes technikának – a könyvkiadás felgyorsult, megszaporodtak a hibák is. Ám az már igen nagy gond, ha a kiadók pénzügyi okokból nem tudják végigjáratni a „kötelező szamárlétrán” a könyvet. Mert szükség van a triumvirátusra: az irodalmi szerkesztőre, aki a mű eszmei aurájának megvalósulására ügyel, az olvasószerkesztőre, aki a stilisztikai és helyesírási hibákat szűri ki és a korrektorszerkesztőre, aki ellenőrzi, hogy a nyomba maradéktalanul végrehajtotta -e az olvasószerkesztői javításokat, s egyezteti a szerzővel az elvi természetű javításokat.
Ha a három szerkesztő munkáját egyetlenegy ember végzi, akkor kizárt, hogy a végeredmény, a könyv hibátlan legyen, hiszen lehetetlen egyszerre három dologra is odafigyelni. A legrosszabb megoldás, ha a kiadó olyannyira takarékoskodik, hogy a szerzővel végezteti el a korrektor-, az olvasó- és az irodalmi szerkesztői feladatokat is, mert nincs objektív szerző, aki ilyenkor ne a saját mondatainak zengésében gyönyörködne, s átcsúszik a legtöbb hiba fölött, hiszen az író „belülről olvassa” saját szövegét, s úgy látja legtöbbször, mintha helyesen lenne leírva a szöveg. (Ezt olyan költőtől, a megboldogult Szervác Józseftől hallottam, aki a világ legjobb korrektorszerkesztőjének számított. Egy dolgot nem vállalnék soha, a saját kötetem korrigálását – mondotta nem egyszer földi életében szegény Jóska.)
Visszatérve Tarján Tamás észrevételeire: immár a szükség szülte, elfogadottá vált jelenség az is, hogy a kiadók kénytelenek olyan könyveket föltenni az idei könyvheti listára, amelyek lekésték a tavalyi könyvhetet, de még az elmúlt esztendőben megjelentek. (Ezt saját példámmal igazolhatom – a szerk.) Ennél sokkal nagyobb baj, hogy könyvkiadók magyar klasszikusok ki tudja hányadik kiadásával vagy már nem élő szerzők munkáinak újrakiadásával jelentkeznek. Rengeteg úgynevezett „összegereblyézett” kötet jelenik meg, magyarán újrakiadások, nem ritka, hogy ősrégi munka újramegjelentetésével vonul ki az adott kiadó a Vörösmarty térre.
A könyvheti szereplés íratlan szabálya néhány évvel ezelőtt az volt, hogy kortárs szerzők első kiadású, eredeti munkáival vagy kerek évfordulóra időzített gyűjteményes kötettel szabad (illik) a könyvhéten szerepelni. Ez az elv immár szertefoszlott, oda van. Nyilvánvaló, hogy a minőségi szelekció elvét teljesen fölváltotta a praktikus pecunizmus: azt a könyvet kell vagy inkább lehet kiadni, amelyre a szerző tudott támogatót szerezni, vagy saját zsebéből hajlandó áldozni a nagy ügy érdekében, ami már-már tragikus, hiszen az irodalom arról is szól, hogy az elismert, profi író előbb vagy utóbb megélhessen belőle.
Mindenesetre az ünnep csütörtökön délután négykor startol. Örüljünk neki és támogassuk a szegény szerzőket! Budapesten a könyvhét június 8-án véget ér, vidéken eltart általában a következő vasárnapig, idén június 14-ig. Ne feledkezzünk el vasárnap – kedves írótársak – hazafias kötelességünkről. Ha azt akarjuk, hogy minél előbb véget érjen minden idők legtehetségtelenebb kormányának ámokfutása, hallgassunk az eszünkre és a szívünkre.
