Gazdag életútját a Miképpen ő is megbocsátott című mélyinterjúban örökítette meg Varga Gabriella, a kiváló kilyénfalvi székely írónő. (Az írás az Önzetlenek című, 2006-ban megjelent kötetben látott napvilágot, amelyet a Búvópatak-könyvek rendezett sajtó alá.) Lepörögnek előttem Sándor bácsi életének állomásai, melyeket több vele folytatott jóízű beszélgetés során is átélhettem. A bácskai Temerin szülötte fényes talentummal megáldott költő és újságíró ígéretét hordozta. Fiatalemberként lehetett már a zombori lap főszerkesztője.
Emlékezetes nap volt az életében 1941. április 11-e, amikor Délvidékre bevonultak a magyar csapatok. Bácska visszatért az anyaországhoz. Vezércikkben üdvözölte az eseményt. „Zúgtak a harangok, sírtak és vártunk” – nyilatkozta Varga Gabriellának az említett interjúregényben. Ezért kellett elmenekülnie, miután önkéntes bevonulása után, haditudósítói viszontagságokat követően hazatért, s hallotta, hogy Tito szerb partizánjai ölik a magyarokat és őt személyesen is halálra keresik. Kalandregénybe illő, életveszélyes viszontagságok után érkezett Magyarországra. Hartán napszámoskodott, négyéves vidéki lét után került a fővárosba. Élete 1950-től kezdve kisebb-nagyobb megszakításokkal összefonódott a Magyar Nemzettel. Illés Sándor az élet csodálatos rezdüléseit, az utolsó, otthonából látható madarak röptétől a város magányában kallódó emberek kiszolgáltatottságáig mindent megírt a Magyar Nemet Magazin rovatában megjelent cikkeiben. Élete utolsó szakaszában egyre gyakrabban jutottak eszébe a temerini esztendők, a szülőházban eltöltött felhőtlen, majd viszontagságos napok, régi barátai, akiket túlélt. És a mama. Úgy érezte mindig, hogy ő vezérli a kezeit, pedig egy dologban engedetlen volt, mi több, szószegő.
Amikor el kellett menekülnie a gyilkos partizánok elől, megfogadta az édesanyjának, hogy nem ír többé egy sort sem, hiszen ez az átkozott mesterség hozott bajt reá. Istennek hála, életében ezt az egyetlen ígéretet nem teljesítette. Ugyanis ráébredt, hogy annak, aki a zseni lángjegyét hordozza a homlokán, egy dolgot nem szabad: hallgatni. Sőt, kiáltania kell. A világ elé tárta hát nagy műveiben, regényeiben a magyarok ellen elkövetett népirtásokat, Akiért nem szól a harang és Irgalom nélkül címmel. Kötetei sorra jelentek meg, ám a pártállami évek „cenzúrájának” következtében egyre több kézirata került a fiókba. Azért teszem idézőjelbe, mert a Kádár-korszakban formálisan nem volt ugyan cenzor, de a szerkesztőségekben, a könyvkiadókban megannyi cenzori jogkörrel felruházott, irodalmárnak álcázott pártapparátcsik ült, akik együtt kijátszhatatlanok voltak. Ha egyikőjük figyelmét elkerülte volna valami „rendszerellenes”, szovjetellenes mondat, a másik észrevette. Ahogy Sándor bácsi elmondta: hiába voltam jó viszonyban a Móra kiadónál, a Szépirodalminál, a Magvetőnél (a nyolcvanas évek elejéig csak ez a három szépirodalmi kiadó létezett) számos lektorral, amikor úgy érezték, kényes témával szembesülnek, a kedves, kedélyes fiúk könyörtelenné váltak. Ahogy akkoriban mondani volt szokás: a sajtó és a hivatalos irodalom képviselője udvarias, mint egy orgyilkos.
A nyájas emberkék nem kockáztatták kenyerüket az igazán értékes irodalomért, pedig elvben ezért kaptak igen jó fizetést. Ami ma már szinte hihetetlennek tűnik, 1990 előtt nem jelenhetett meg Illés Sándor Miképpen mi is megbocsátunk című regénye, amely a német fasizmus rémtetteit örökítette meg egy megrázó emberi sors interpretációjában. Főhőse, Sára asszony gyermekeit elvesztette, sejtése szerint náci átnevelő táborban formálták őket birodalmi németté. A haszid, keresztény lelkületű zsidó asszony megtalálja, vagy megtalálni véli egyik leányát. Maga is sejti, nem biztos, hogy igaza van, ám olyannyira megszereti azt, akit megtalált, hogy a szeretet valódi, kései magzatává avatja a leányt. Csodálatos történet, melyet Illés Sándor költői finomsággal lebegtetve ír meg a szeretet himnuszaként. Ám a szocialista könyvkiadásnak nem kellett a regény, egyrészt, mert „nálunk, a szocializmusban a zsidókérdés ugye megoldódott, no meg nekünk is kényes dolog” – szólt az indoklás.
Ugyanakkor gyanús, antikommunista allúziókat sejtető téma volt az átnevelő tábor hiteles leírása is. A könyv a megírásához képest húsz évvel később jelenhetett meg. Ahogy kéziratban maradt Illés Sándornak a Messze még az este, a Visszatérnek a fecskék és A túlsó part című regénye is azokban az években. Az erőszakos termelőszövetkezetesítést, a svábok kitelepítését, az ötvenes évek szörnyűségeit örökítették meg, ami a lektorok szerint egyrészt nem is úgy volt, ahogy a regényekben meg van örökítve, másrészt már megoldódott, harmadrészt kényes-kínos ügy. Illés Sándor életútját sok-sok szenvedés és kaland tette változatossá. Veretes regények, elbeszélések, cikkek sora kerekedett ki a tolla alól, az egész életmű legalább ötvenkötetnyi.
S ami a legfontosabb, nála a mennyiség nem ment a minőség rovására. Amikor mégis letette a tollat, mert már nem bírta fizikai erővel, magam is húsz-huszonöt aggódó hívével beszéltem telefonon. A szépre és az igazra áhítozó, minőségérzékeny Magyar Nemzet-olvasók nem akartak belenyugodni, hogy Sándor bácsi nem ír többet, általunk üzentek neki, hogy a szombati magazinban most is először Illés Sándor tárcáit keresik. Búcsúkötetében a kapitány is nehéz szívvel válik meg a tolltól, de vigaszt adott neki is, olvasóinak is, hogy teljes életmű birtokában távozik boldogabb mezőkre. S ez megkönnyíti majd a pénteki, 11 órakor kezdődő búcsút is a Szent István-bazilikában, ahol szerkesztőségünk nevében többek között barátja, írótársa, Fábián Gyula tart beszédet.
