Tablókép Magyarországról és egy szenvedélyes igazságkeresőről

Varga Attila kollégám életműve iránti különleges rokonszenvemet és a nagyra becsülő szakmai elismerést motiválhatná akár a dajkáló otthoni táj, a közös kis haza iránti szeretet is. Ahogy új, kiváló, társadalmi riportokat és portrékat tartalmazó Magyar tangó című kötetének önéletrajzi passzusában olvashatjuk, az író a nemzet fővárosában, Debrecenben született 1969-ben, apai ágon református, anyai ágon görög katolikus, kétrendbeli pedagógus szülők gyermekeként, akár e sorok írója. Még az is közös bennünk, hogy az egyik nagyszülőnk Böszörményből, e nyakas és szép magyar beszédet fakasztó hajdúvárosból származik.

Varga Attila írásai odavarázsolnak bennünket átélhető és olykor élhetetlen magyar világunk megannyi szürke és színes mozaikjához. Egyszer a Nyugati pályaudvar nyüzsgő hétköznapjainak, az ott munkálkodók sziszifuszi, mégis, csak azért is gyönyörű, nehéz életének válunk részesévé. Máskor a számomra is felejthetetlen, lenyűgözően zord szépségű szatmári tájon barangolunk, ciceronénk, vezetőnk, a garbolci juhász kamerájával ismertet meg minket Nagyhódos, Kishódos, Kispalád vadregényesen csöndes romantikájával és realizmusával. Aztán az író elröptet bennünket keletről hazánk nyugati szegletére, a Zala megyei Sénye és Almásháza hétköznapjaiba.

Úgy veszi bonckés alá a végeken élők megannyi súlyos gondját, hogy nem feledi közben elénk tárni a csönd, a harmónia, a nyüzsgéstől, szmogtól mentes tájak felejthetetlen szépségét. Varga Attila egyszerre láttat fényt és árnyékot, elíziumit és infernót. Vérbeli író-újságíróhoz méltón, prózaköltői erővel vetíti az olvasó tudatára a tokaji táj és a tokaji borvidék auráját, a reá leselkedő súlyos veszélyeket, többek között a szlovák „gyarmatosítást”. S arról is tudósít, ami ennél is fájóbb: hogy az igazi veszélyt a világörökség részévé nyilvánított aranykertre egy anyaországi szocialista vállalkozó környezetellenes merényletterve jelenti. Eközben hétköznapi és rendkívül emberekkel ismerkedünk meg hazánkból és a nagyvilág legkülönbözőbb tájairól. Varga Attila úgy mutatja meg a posztkommunista Magyarország minden nyűgét és kínját, hogy ablakot nyit számunkra a nagyvilágra is.

Varga Attila könyvének a címe is találó. A Magyar tangó elringat bennünket, eközben magunk számára is észrevétlenül sodor bele az igazi Magyarország mélyvilágába. Szédületes a könyv térbeli tágassága, mélysége és magassága. Szédítő az írások időhorizontja is. Írásai közül számomra szinte mindegyik ismerősen cseng, hiszen 2002–2009-ig láttak napvilágot közös műhelyünkben, a Magyar Nemzetben. Varga Attila mestereihez, Hrabalhoz, Menzelhez méltó láttató erővel, szuggesztív, a helyszínre odavarázsoló kamerával mutatja föl az olvasónak az újkori Magyarország teljességre törekvő képét és egy szenvedélyes igazságkereső portréját.

A Magyar tangó éles és ékes cáfolata annak, hogy a napilapos újságírás, az irodalmi igényesség és a szociografikus elmélyültség egymást kizáró fogalmak, hiszen a kiváló írások mindegyike lapunkban jelent meg, az olvasók köznapi használatára és gyönyörűségére. Írójuk, Varga Attila egyszerre képes, a művészet két klasszikus alapfunkciójának eleget tenni: gyönyörködtet és használ. S azt hiszem, tollforgatót ennél aligha illethet nagyobb dicséret. (Varga Attila: Magyar tangó – társadalmi riportok és portrék, a szerző magánkiadása a Magyar Nemzetet kiadó Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. hozzájárulásával. 366 old., 2400 Ft)