A széplelkektől a szinglikig + Képek

Egy hölgyceleb, életében először, darabot rendezett. A Tudós nőket vitte színre, és élvezhető Molière-adaptáció sikeredett ebből a Karinthy Színházban. Hát nem gyanús? Nem lehet, hogy a papucsférj Chrysale-t alakító Schlanger András színész-rendező is besegített Kéri Kittynek? Kémhálózatom cáfol: csak speciálisan színészi ötleteket hordtak a közösbe a szereplők.

Kéri Kittyék a darabjukkal ellenkultúrát kínálnak, amennyiben ma a kultúra az ellenkultúra. A produkcióra nem volt hatással az a csúfat eszményítő stílus, amit – kukák évadja elnevezéssel – már Pilinszky János is hessegetni próbált egy harmincöt évvel ezelőtti színházi tárgyú jegyzetében.

Itt senki sem próbálja öncélúskodással eltakarni az abból sugárzó ősesztétikumot, hogy verses textusában a szerző, illetve a fordító Illyés Gyula akár egyetlen sorpárral fején találja az aktuális szöget. Ariste például így korholja pipogya testvérét – egészen a férji lázadás kiprovokálásáig – a házsártos Philaminte ellen: „Te engedsz, te magad, őneki oly sokat; / Ha vezet, te adod markába orrodat.” Vagy milyen kacagtatóan megírt kifakadás, ahogyan Belíza, Chrysale vénlány nővére, a hóbortos költőnő fogadja a kritikát elmeállapotáról, mely miatt csak képzeli, hogy titkon szívek dögledeznek érte: „Agyrém! Agyrémeket látok! Agyrémeket. /Agyrémeim! Nekem! Azokat képzelek. / Hálásan köszönöm. Rémeimet az agynak! / Nem is tudtam soha, hogy agyrémeim vagynak.”

Fotó: Major Attila

A rendező Tudós nőkje három korba vezet be egyidejűleg. Egy: az 1670-es évek eleje – a Molière-mű megszületésének kora. Ez idő tájt Franciaországban – főleg a „Napkirály” udvari környezetében – részint már a polgári felvilágosodás hajnalodik. Ám ez a polgárság még javában működteti a családon belüli rabszolgaságot: a lánygyermek ahhoz megy, akihez a szülők szánják. Kettő: az 1920-30-as évek fordulója – korabeli gazdasági világválság, valamely nagyváros a maga avantgárdjával, dzsessz. A darab cselekménye deklaráltan ebbe az időmiliőbe van helyezve. Három: a még csak nagy büdösnek sem nevezhető, színtelen-szagtalan, kiterjedéstelen mai magyar valóság, amelybe éppúgy beletartoznak a társadalmi gondoknak hátat fordító, vájtfülű posztmodern írócskák, mint a pizzát mikrózó szinglik.

Molière – az örök emberi gyöngeségek, állhatatlan karakterek mellett – kora tipikus hisztériáit is elénk vetíti. Ezek egy része ma nem jelenség; talán épp az ellenkező végletük az. De Kéri Kitty áthidalja az ebből fakadó interpretációs nehézségeket, átfordítja az avítt problémát frissre. Teszem azt, a modern vígjáték atyjának idejében a test követeléseit, legalábbis némely körökben, ildomos volt kérkedve nem tudomásul venni. Akár fel is áldozták ezeket, például egy kificamodott vallás, vagy épp – mint e darabban – a szépelgők által hangoztatott „észlényhatalom” oltárán. Az így megzápult érzékiességet szenteskedés, szellemieskedés palástolta. Fonák szublimáció. „Bár van lelkem, körül testtel vagyok kirakva” – felel meg az ilyeneknek Klitander, Chrysale kisebbik lányának, Henriette-nek az udvarlója. Amit mond, a mi Freudot vulgarizáló korunk eltökélten kéjsóvár emberének igazán nem újdonság. Akkor hát a rendezőnő valami nem várt határozottsággal az anyaság mellé áll, ha nem is direktben. Kéznél van Armanda, az idősebb lány; Klitander hajdani kikosarazója. Armanda férjhez menetelt, anyaszerepet a szexhez hasonlóan elutasító felfogásából az interpretátor megidézi nekünk a mi szinglinket. A sok évszázados cselekményt ugyanis egy magányos nő – parlagfűként terjedő kortársunk – otthoni tévénézésével keretezi. A játék elején szinglink tétován megállapodik egy olyan csatornánál, mely épp valami börleszk változatú, 1920-as évekbeli Tudós nőket ad. A kerettől jól elkülönülő cselekmény végén ez az „Armanda-szingli” – mert mindkettőt egy színész alakította – végsőt nyom a távkapcsolón, és a semmibe mint saját, önkéntes céltalanságába réved. (Remélhetően csak a darab vége ez.)

Fotó: Major Attila

Tökély a társadalomkritika beadására... Mennyire más a szinglikérdést a színpad ihletett védvarázsában fölvetni, mint (emlékszünk) egy kampányszószékről! Kéri (több gyermekes anya) a molière-i kiegyensúlyozottságeszmény, egészségességeszmény nevében kérdezi: ha a szex olyan természetes és szükséges, miért nem természetes és szükséges a családanyaság?

Persze a Tudós nők legszembetűnőbben az elrugaszkodott széplelkek kikacagtatója, sőt: kiröhögtetője. Már a szerző korában megjelent egy ambíciózusan sznob réteg a nők körében is. Mi az ő kifigurázásukból akár a mai önjelölt kvótanőkön is mulathatunk, akik nem elégednek meg a szüfrazsett mozgalom és a feministák elérte jogkiterjesztésekkel. Úgymond alanyi jogon foglalnák el arányosított helyüket a közéletben. Ez a Philaminte, Belíza és Armanda hármas a 17. században talán többről is álmodozik: hogy nőakadémiát alapítanak, ahonnan kezükbe vennék az egész szellemi élet irányítását.

Közben azért a hozzájuk hasonló, de nagyobb hitető potenciállal rendelkező férfiakat istenítik. Körülájuldozzák a csapnivaló lírikust, a műveltségét, elmésségét fennhéjázva imádtató Trissotin-t. Ez a – nem mellékesen Henriette hozományára hajtó, a lány anyjának rajongói bizalmát, férje fölötti uralmát kihasználó – „szókólikás” a Kéri-rendezésben már nem annyira az ógörögök rokokóba oltott epigonja. Sokkal inkább a dadaista-futurista divatszezon lebegő kérésze.

Molière méltán kedvenc problémája azonban átível ezeken a korokon. Hüledezve látom be: ezt is meglátta a celebségét feledő rendezőnő. Ennek megfelelően a Karinthy Színház-beli előadás legmélyebbről azt tárja föl, ami közös a „csak” klasszicizmusban, a „csak” avantgárdban és a vendégszövegek zátonyvilágába rekedő posztmodernben. No meg a farizeusságban, vagy épp a bálványozott testiségben. Ez a közös: a semmi. A darabfordító Illyés Gyula egyik vers- és kötetcímével szólva, a Semmi közelít. Ő a saját haláláról írta ezt; itt meg úgy értendő, hogy mindannyiunkban, korról korra. A nihil és az álság felé vezető tévvágány mindig a közelben várakozik ránk és ilyen-olyan társadalmunkra. A talmi tobzódni akar bennünk, általunk. Mindegy, hogy pöffeszkedő elitkultúrában, vagy a tömegnek génpiszkált tápként odavetett tömegkultúra álválasztékában és a technicizáltságban, mellyel képtelenek vagyunk felelősen élni. Mindig az öncélúság, a zsákmányszerző önzőség, a felfuvalkodottság – a Semmi – áll szemben az igazi, alkotó összekapcsolódással, egymást építő testvérséggel, méltányossággal s így az igazi szeretettel. Ami az elsődleges Valóság, vagyis az Isten.

Molière művészi világának nincsen ege. Ő alighanem vallástalan volt. De a semmi kísértését igen élesen látta és elutasította. Ezért több, üdítőbb egyszerű közönségfogásnál, hogy végül beteljesíti az anya által tiltott pár, Klitander és Henriette szerelmét.

A kiglancolt, egykori Haladás moziban a szereposztás igen találó volt. Hogy is ne: az ott több mint húsz éve berendezkedő Karinthy Színháznak nincs állandó társulata, s ez kitűnő szemelgetési lehetőség a felkért rendezőknek.

Azt, hogy Schlanger András vagy – a francia ősbemutatón – maga Molière volt-e jobb, mármint módos polgárként, nem tudni. Az biztos: Schlanger nem keltett hiányérzetet, ahogyan ez a józan értékítéletű, de tutyimutyi Chrysale magát győzködte, hogy most már igenis mer ellene mondani félelmes nejének, miközben testbeszéde a nekilódulás és a teljes megtorpanás között ingázott...

Viszont az fogós kérdés, Egri Kati miért olyan szelíd az elsárkányosodott Philaminte szerepében. Talán mert tudja, a fináléban úgyis fölenged az egy akaraton lévő férje, kisebbik lánya és Klitander iránt, szembesülvén az általa favorizált Trissotin hozományvadász motivációjával. Gáspár Kata Henriette-jét is lehetne némi kifogással illetni. Rendben van, hogy méltán játszik szép polgárlányt, de jobban kifejleszthetné alakításában azt a finom gúnyt és az ebből következő szellemességet, mellyel az ő szövege jó néhányszor elkötelezi.

Henriette igaz udvarlója, szerelme, Klitander szintén eléggé eszményinek mondható hős; férfias, hű, nemeslelkű, sőt, olvas a jellemekben, éles látású abban, mi a gagyi a tudományos és művészeti életben. Kovács Krisztián nem kis részben szuggesztív mimikájával lábalt ki abból a veszélyből, hogy Klitanderként sablonos férfieszmény legyen.

Az idősebbik polgárlány megjelenítőjének, Botos Évának sikerült láttatnia az affektáló gőgössége predesztinálta Armandát, meg azt az Armandát is, aki lett volna valójában, ha nem zárja magát az életellenesség börtönébe.

A darabban bő humorforrás az ellenkező tényekből kedvező szerelmi tényállást kiolvasó, Armandához, Philaminet-hoz hasonlóan kényszeres széplélek Belíza alakja, melyet remekül oldott meg Egri Márta, egy kicsit schubertévásan. Kedvezett a szerep Sághy Tamásnak is, akinek kókler Trissotin-je, agyonbeszélő képességének tudatában mámorosan lezser volt, szinte gyurcsányi utánérzéssel. Nem érdemtelenül dolgoztatta rekeszizmomat a Vadiust, Trisottin írói ellenlábasát megformáló Szirtes Balázs sem. Vertig Tímea pedig valami nagyon jóízűt facsart Mari cseléd tájnyelviségéből és abból, ahogy ez a szolgáló az akadémiai igényű nyelvhasználat erőltetésétől megbokrosodik. Oberfrank Pálnak most nem adatott meg, hogy brillírozhasson; a félszeg apa öccse, Ariste szerepe inkább csak annyit engedett meg neki, hogy a vígjátéki jó kifejlet ösztökéje, majd kulcsa legyen.

(Bemutató: 2009. október 2.)