Lehetséges, hogy mindannyian időutazók vagyunk? + Képek és videó

Feltűnünk és eltűnünk. Ez az élet rendje. Olykor csak látogatók vagyunk a saját életünkben. Jelen vagyunk vagy lemaradunk eseményekről, amik rólunk szólnak, minket mesélnek el. Vajon mi az, ami meghatároz minket, amihez téren és időn keresztül is visszavágyunk? Amiért érdemes mindent megtenni?

Nem egyszerű felfogni, milyen, ha a szerelmünket előbb még a karjainkban tartjuk, majd csak egy ruhahalom marad utána. Hiába kérleljük, hogy maradjon: mennie kell. Mi pedig csak ülünk, várjuk, hogy újra feltűnjön. Az idő rohan, és nem tudjuk, hogyan kapjuk vissza és mindig ott marad a félsz, visszakapjuk-e egyáltalán.

Amikor először találkoznak, a férfi harminc éves, a lány csak hat. Egy kislány játszik a réten, amikor feltűnik egy meztelen idegen. Elmondja, időutazó és a jövőből érkezik. A kislány nem rémül halálra, igaz, ideje se lenne rá: Henry eltűnik kézfogásuk közben. Ezután vissza-visszajár, hol 32, hol 42 évesen – életkora állandóan változik. Amikor összeházasodnak, a ceremónia elején a 40 éves mondja ki az igent, de már a 30 éves lejti az első táncot.


Az időben való ugrálás mégsem teszi követhetetlenné a történetet. Sőt, csak a romantikus történet hátteréül szolgál. Henry, az időutazó nem próbál változtatni a jövőn. Elfogadja, hogy találkozhat régi ismerősökkel, akiket nem tud megmenteni a haláltól. Hagyja, hogy a sors maga írja a könyvét. Nem feszegetik az időt, a lány élete lineárisan halad, míg a férfi léte rejtélyekbe és eltűnésekbe veszik, és e kettő különös találkozása érdekes szerelmi történetté vegyíti az érthetetlenséget. Vagy talán nem is annyira kibogozhatatlan a dolog: hiszen mi is feltűnünk és eltűnünk, jelen vagyunk vagy épp elvágyódunk, kérlelnek és kérlelünk. De mindig van egy (olykor akár több) pont, amihez ragaszkodunk. Amit kergetünk téren és időn át, míg meg nem találjuk. És ha a kezeink között van, szorítjuk, mint egyetlen biztos fogódzót, amihez tarthatjuk magunk. Ami meghatároz minket, a létünket. Henrynek Grace jelenti ezt a kapaszkodót, akihez mindig visszatér. Hiába a különleges genetikai hiba, ami miatt kizuhan saját korából, mindig visszasodródik a lányhoz.


Az egészben pedig az a megdöbbentő, hogy hiába egy hollywoodi alkotásról van szó, a készítők nem tévedtek el a giccs és a túlzott szenvelgések irányába. Mintha ezt a filmet nem öntötték volna nyakon egy jó adag cukorsziruppal, amitől émelyeg az ember gyomra. Egyszerűen az mutatják be: az élet nem csak móka és kacagás, a fájdalom ugyanúgy része. A főhős halála láttán sem zokogott fel a nézőtér és nem szorongatták a mellettük ülők kezét. Számtalanszor bemutatták a halált, utaltak rá, és szokatlan módon hagytak időt a veszteség feldolgozására. Furcsa mód, nem is a főhős halála volt a film legmegindítóbb jelenete. Csupán egyetlen apró momentum, ami elindítja az elzáródott könnycsatornát: egy kéznyom az ablaküvegen, mely az utolsó kapaszkodó lehet – voltunk. De ez a jel is elhalványul és eltűnik…

Az Audrey Niffenegger által megálmodott szereplők jóval összetettebbek, karakteresebbek, mint a film hősei, de megszokhattuk már, hogy kevés valóban jó adaptáció születik mostanában. Eric Bana hatalmas feladattól esett el, hiszen a könyvbeli Henry alkoholista, kiszámíthatatlan rossz fiúból válik szerelmes férfivá, majd később kiégett nyomorékká. A filmben viszont nem sok mozgástere maradt, csupán az átlag 5 percenkénti totális meztelenség, amit a kétperces, csupasz mellkas mutogatása vált fel. Persze a legtöbb női néző nem szisszent fel és kapta a szeme elé a kezét a látványtól...

A női szerepek legunalmasabbika jutott a Grace-t alakító Rachel McAdamsnek, hiszen más dolga sem volt, mint hűségesen és odaadóan várni fel- és eltűnő kedvesét, majd azt mondani: ez így van rendjén. Soha nem kiabál, nem akad ki és meg sem próbál változtatni az életén. Ezért vagy túlságosan is meseszerű az alakja, vagy éppen ettől válik sajátságosan valóssá. Mindenki maga döntse el, képes lenne-e úgy élni, hogy csak ideges várakozással teli perceket kaphat.

Lehetséges, hogy mindannyian időutazók vagyunk? Csak az számít, mennyire vagyunk jelen az itt és mostban? Meg tudjuk-e élni teljességgel az érzelmeket, sírunk, nevetünk, szeretünk, gyűlölünk, elvesztünk és megtartunk-e? Hagyunk-e az idő szövetén maradandóbb nyomot egy párába nyomott tenyérnél? Futunk-e mi is a rétre, és várjuk-e, hogy megtaláljuk Őt?

Filmelőzetes: