Pörkölt

Hömpölyög a mindenre kíváncsi, óriási tömeg. Az emberek egymást lökdösve próbálnak egy-egy kiállító vagy társaság sátrához közelebb kerülni. Ötéves forma kisgyerek anyja kezét fogva ordít, mint a fába szorult féreg:
– Vattacukrot akarok, vattacukrot akarok… – és közben ügyesen próbál talajt érni, hogy még látványosabban hisztizhessen. Azt, hogy kapott-e a hőn áhított édességből, vagy sem, soha nem tudom meg, mert a hullámzó emberáradat engem is továbblódít. Erőmet megfeszítve kilépek a sodrásból, és megüti a szememet egy – a körülmények ellenére – végtelenül nyugodt figura.
Székre támasztott fakanalára görnyedve, egykedvűen szemlélte az előtte gomolygó, színes vásári forgatagot. Első ránézésre nem is tűnt szakácsnak. Hófehér haja, mélyen ülő kék szeme és kackiásan ágaskodó bajusza inkább öreg, leszerelt ’48-as tüzértisztre emlékeztetett. Két árulkodó jel volt csupán, a fakanál és a fehér köpeny. Néha ásított egyet, néha kevert az előtte rotyogó üstön kettőt, csodálatos illatfelhőket szabadítva a tömegre. Szemmel láthatólag unta ezt az egész felhajtást. Még az a két – erősen illuminált – egyén sem tudta kizökkenteni, akik megtorpantak előtte.
– De jó illata van… – dülöngélt az egyik.
– Hát persze, hogy jó. Nem látod, hogy ez vaddisznó! – csuklott bele a másik okoskodva.
– Ez neked vaddisznó? Viccelsz? – nevetett. – Ez muflon, akárki megmondja, igaz-e, kisöreg? – kérdezte szakácsunkat, és próbált cinkosan rákacsintani, ami nem sikerült, mert külön-külön a szemek már nem engedelmeskedtek.
Szakácsunk nem szólt. Rájuk sem nézett, csak a pipáját tolta unottan szája egyik szegletéből a másikba.
– Már hogy lenne ez muflon? – meredt csodálkozva bamba tekintettel az üstbe másikuk. – Az biztos nem. Ha nem vaddisznó, akkor legyen inkább szarvas – tudálékoskodik tovább, majd elvesztve egyensúlyát, belekapaszkodik az üst forró fülébe. Pár pillanat eltelik, mire felfogja, mi is történt most vele, és akkorát ordít, hogy a közelben álló lufiárus portékái megremegnek.
– Na – rezzen össze cimborája is –, ne gyerekeskedj már, nem fáj az annyira. Inkább menjünk, harapjunk valamit – javasolja, és próbálja arrébb vonszolni a még mindig a fájó kezét markolászó barátját.
– Igazad van – hebegi az –, egy sör tényleg jólesne – és belevesznek a tömegbe.
Összenézünk az öreggel. Én próbálom nevetésemet lenyelni, ő csak a fejét csóválja.
– Mit főz, bátyám? – kérdezem kissé bizonytalanul, hátha én sem kapok választ.
– Marhapörköltet – válaszolja nyugodtan. – A rosseb egye meg ezt a sok városi népet – fakad ki belőle a felháborodás –, még- hogy vaddisznó vagy muflon! Értenek is ezek ehhez… Bár, ami igaz, az igaz, főztem én már Baján libából is halászlét, arról sem mondta meg senki, hogy nem pontyból volt. De itt ráadásul meg még ki is van írva – bökött a fakanállal a sátor oldalán kifüggesztett papírlap felé.
Marhapörkölt tarhonyával: 600 forint.