„Úgy érzem, a világot fél kézzel elkapom” + Képek + Képriport

„Rögtönzéses színielőadás” – ez a lényege a playback színházaknak, amelyek az ősi színházi formákhoz nyúlnak vissza. Mindig a nézőközönség egy tagja a történetmesélő, aki egy életeseményt oszt meg, a társulat tagjai pedig – előzetes megbeszélés nélkül, spontán – zenekísérettel eljátszák azt. Az MNO a Vaku Playback Társulat évadnyitó előadásán járt, s a színészekkel beszélgetett a műfajról, valamint az előadás „titkairól”. 

„Egy állásinterjúra megyek holnap. Kicsit izgulok, mert bár nagyon szeretném ezt az állást, néha mégis kételkedem abban, hogy megérdemlem-e, hiszen ilyen jó lehetőséget még sosem kaptam, így ez egy szokatlan helyzet. Szeretném legyőzni ezt az érzést, mert a sikerhez igazán pozitív kisugárzásra van szükségem” – meséli az egyik néző. A játékmester segít a mesélőnek kiosztani a szerepeket a színészek között: egyikük őt magát játssza, egy másik a félelmeit, a harmadik a pozitív hozzáállást és a sikert, a negyedik az álláslehetőséget. Néhány másodperc, és már kezdődik is az előadás, a színészek megelevenednek, két társuk gitárral és különböző ütőhangszerekkel kíséri a játékot.

A pár perces előadás kicsit ironikusan adja elő a jelenetet; a félelmeket eljátszó színésznő rácsimpaszkodik a főszereplőre, olyasmiket súgva a fülébe: „Neked ez nem jár! Mit csinálsz? De hiszen jól fogod érezni magad, ezt nem szabad!” A sikert játszó színész színes kendőket, vagyis „piros szőnyeget” terít a főszereplő elé, aki sokáig bizonytalan: kire hallgasson? A félelmekre? Vagy azt rázza le, és csak a lehetőséggel törődjön? A közönség felszabadultan nevet, a történetmesélő a legjobban, szinte tapintható a megkönnyebbülés, amely belőle árad. A történet vége persze pozitív, a főszereplő lerázza a félelmeit, „aki” azért sokáig nagyon kitartó, minden eszközt megragad, hogy felhívja magára a figyelmet. Ám a főszereplő végül a sikert választja, és együtt örül „az álláslehetőséggel” és a „sikerrel”.

A játékmester a végén megkérdezi a mesélőt, hogy érezte magát, „megfelelt-e” az előadás. A válasz boldog-nevetősen csak ennyi: Tökéletes!


A Vaku Playback Társulat évadnyitó előadásán mintegy öt-hat történetet meséltek el a közönség tagjai. Az előadásokat nevetés és meghatódás kísérte váltakozva, ám a játék végén érezhető volt a felszabadultság. A társulat tagjai – akik a történeteket elhangzásuk után mindenféle megbeszélés nélkül, spontán játszották el a hallottak szerint – mindig új szempontból mutatták be nemcsak azt, amit a mesélő elmondott, hanem azt is, amit elhallgatott: az érzelmeit, a félelmeit. Talán ez a titka annak, hogy egyes problémákra a néző akár megoldásokat is kap, a felhőtlen szórakozás azonban ettől függetlenül is garantált.


Állandó belépés a bizonytalanba

Az előadás akkor jó, ha nincs benne ötlet, ha a színpadra lépés pillanatában még nem tudod, mi fog történni, és minden az „itt és most”-ban születik meg – fogalmazott az MNO kérdésére Sebestény Tibor, a társulat vezetője, az előadások játékmestere. Mint mondta, ez épp olyan, mint a táncnál, amely akkor az igazi, ha a partnerek egymásra hangolódnak. Ha van előzetes koncepció, akkor elvész az egésznek a spontaneitása, és a történetmesélő nem kapja vissza azt, amit elmondott – mondta.

Elárulta, a próbák ugyanolyanok, mint az előadások, csak ilyenkor egymásnak játszanak, vagyis egymás történeteit, álmait adják elő. Volt olyan próbájuk, amikor egyikük kiment a teremből, egy másik pedig elmesélt egy történetet. Ezután visszajött a terembe az, aki előzőleg kiment, ám a történetet nem hallotta, és mégis beállt játszani. Így fejlesztjük azt, hogy minél jobban egymásra hangolódjunk – mondta.

Az előadás „technikájáról” kifejtette: amikor valaki elmesél egy történetet, nem a szavakat, a verbalitást nézik, hanem az összképet fogadják be az illetőről. Egy történetnek ugyanis van verbális része, de emellett érzelmekről is szól, amelyek egy részét a mesélő kimondja, más részét azonban nem; ezt kell megérezniük. Sokszor előfordul, hogy az előadás végén a mesélő felkiált: „Nahát, pont így volt, de ezt el sem mondtam, honnan tudtátok?” – mesélte. Mint hozzátette, ez csakis úgy megy, ha a színészek rábízzák magukat arra, ami „benne van a levegőben”. Ezt az energiát csak akkor lehet érezni, ha elengeded magad, belefolysz, hagyod magad vinni az áramlattal – magyarázta. Eleinte ez nagyon nehéz, hiszen azt jelenti, hogy „állandóan belépsz a bizonytalanba, ám minél jobban megengeded magadnak, annál jobb lesz az előadás, és a néző is jobban tudja befogadni”.


„Úgy kapcsolódunk össze, mint a puzzle-darabok”

A játék akkor könnyebb, ha valamennyire el tudom távolítani magamtól azt a személyt, akit el kell játszanom – árulta el Gábor Zsuzsa, az egyik színész. Úgy fogalmazott, a hétköznapokban is mindig reagálunk valahogy a helyzetekre, de gyakran előfordul, hogy csak utólag jövünk rá, mi lett volna a legjobb viselkedés. Ezt nagyon jól tudja fejleszteni a playback, vagyis hogy észrevegyem, legbelül mit is akarok tenni, és ezt meg is tegyem és kimondjam – tette hozzá.

Reggel Zsófia a társulat egyik zenésze. Különleges szerepe van, hiszen hangszereivel – gitárral és különböző ütőhangszerekkel – azonnal, ám harmonikusan követnie kell az előadást, gondolkodásra, tervezésre nincs igazán ideje. „Egyszerűen azt csinálom, hogy figyelek a mesélőre, és amikor elkezdődik a jelenet, olyan hangokat próbálok hallatni, amilyen érzést keltett bennem a történet” – mondta. Azt is hozzátette, előfordul, hogy a zenéje alakítja a többiek mozdulatait, ám ennek a fordítottja is megtörténik, amikor ő veszi át a színészek ritmusát. Mint mondta, az a lényeg, hogy mindig egyensúlyban maradjon a többiekkel. „Minden előadás vagy próba után azt érzem, mintha könnyű lennék, de legalábbis egy nehéz követ tettem volna le a hátamról” – fogalmazott.

Képek: Domonyi Éva