Hangok

Nyolcra itt vagyok érted – súgta oda, majd halkan becsukva a kocsiajtót, lassan eltűnt a decemberi délutánban.
Egyedül maradtam.
Megigazítom a hátizsákom szíját, és elindulok a kis erdei ösvényen. Úgy látszik, régen nem járt erre senki, mert majdhogynem térdig érő hóban haladok előre. Tempósan lépkedek, meg-megállva, hallgatózva. Gyönyörű ilyenkor az erdő, fehér, ünnepi díszében beragyog szinte mindent.
A les alatt megállok, nagyot szívok a friss, hideg levegőből. Gyorsan felcuccolok, és éppen csak elhelyezkedem, amikor a szemben lévő sűrűből kivált a szálerdőbe egy öreg szarvasbika. Talán most kelhetett fel délutáni pihenőjéből, vagy érkezésem nesze mozdíthatta meg… Tesz pár lépést, majd mohón kezdi csipegetni a körülötte lévő szederinda zöld leveleit. Úgy háromszáz méterre lehet, és mégis, ahogy a távcsövemhez nyúlok, és a kabátgomb összekoccan a látcsővel, felemeli fejét, és pontosan rám néz. Szinte egymás szemébe nézünk. Feszülten áll, jó darabig mozdulatlanul méreget. Pislogni sem merek. Úgy tűnik, nem tudja eldönteni, hogy ez a hang – ez a szarvasfülnek ismeretlen, idegen hang – vajon mi lehet. Nem bírja sokáig, bizalmatlansága legyőzi kíváncsiságát, és egy hirtelen mozdulattal nekiiramodik.
Ahogy elindul, a szememhez kapom a messzelátót, és ujjammal megütöm a les deszkáját. A tompa hangra hirtelen ismét megáll, és kissé visszafordulva méreget. Most már alaposan szemügyre vehetem az agancsát, és úgy van, ahogy gondoltam: öreg, lőhető, fejedelmi agancsos. Kecses, de mégis erőt sugárzó. Nemhiába nevezik a magyar erdők királyának. Nem tűri sokáig, hogy mustrálgassam, megindul, irány a hegygerinc, ami mögött alig pár pillanat múlva el is tűnik.
Ismét egyedül maradok.
Eggyé válok ezzel a mérhetetlen csenddel és nyugalommal. Besötétedik, és észre sem veszem, hogy szépen lassan mellém ült az ezüstbe öltözött hold, és innen, mellőlem vezényli menetelésükben halványan hunyorgó segédeit: a csillagokat.
Neszek közelednek a les felé, csörtetve, fújtatva. Úgy hallom, többen vannak. Szemem előtt a messzelátó, azzal faggatom az erdőt. Látni még nem látom őket, de a hangokból ítélve valami nem stimmel… Már-már leteszem a távcsövet, mikor megjelenik az első, és közvetlenül utána a másik kettő. Hátukon hátizsák, kezükben sörösdoboz. Derékszögbe hajolva pihennek, fújtatnak, és szemmel láthatólag örülnek, hogy eljutottak idáig. Egyikük nagyot kortyol a dobozból, majd miután kiürítette, nagyot kiáltva eldobja. Először arra gondolok, hogy lemegyek, és elbeszélgetünk az élet kis és nagy dolgairól, de aztán meggyőzöm magam: úgysem értenék. Ugyanis, bár egy országban élünk, valószínűleg nem egy nyelvet beszélünk.
Tekintetemmel elkísérem őket egy darabig, és amikor visszafordulok, már a hold is odébbállt. Indulnom kell nekem is, lefelé menet még megkeresem az elhajított sörösdobozt, és felkattintom a zseblámpám, mert besötétedett.
Közben Valaki megrázza az égi dunnát is, és szép csendesen friss hó fedi be a régit.